Olvasók az olvasásról blog könyvajánlói

Permanent URI for this collection

https://dspace.fszek.hu/handle/20.500.14711/52042

Browse

Now showing 1 - 20 of 44

Ajánló 9638254599
(Feketa Sas Kiadó, 1999) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Thoreau ürügyén Hegedűs György Tamás írása Henry David Thoreau: Walden Csupán néhány - bennem felvetődött - gondolatot szeretnék megosztani a blog olvasóival a Walden ürügyén. Jókora késéssel, 1969-ben jelent meg magyarul, majd 1999-ben és 2008-ban újra kiadták, két másik művével együtt. Ki is volt Henry David Thoreau? 1817-től 1862-ig élt, s fő műve a Walden (1854), amelynek műfaja meghatározhatatlan (csak néhány példa erre a bizonytalanságra: regény-napló, esszéregény, esszégyűjtemény, élménybeszámoló, naturalisztikus vízió, visszaemlékezések). A tény az, hogy Thoreau „kivonult” a társadalomból. (Nem mellesleg Nádas Péter fontos olvasmánya a Walden, s Ő szintén „messziről”, „kívülről”, de korántsem közömbösen szemléli társadalmunkat.) Thoreau a Walden-tó mellett épített magának „házat”, két évig élt ott. Miniciózusan írja le a ház építésének költségeit, a vele történteket, puritán életmódját, ottani életét. Szerinte a társadalomban (vagy abban a társadalomban, amely körülötte van) nem lehet élni. Nem véletlen, hogy nevéhez fűződik a „polgári engedetlenség” (a „civil disobedience”) fogalma. Nem ő volt az első és nem is az utolsó, aki elutasította, elutasítja a társadalmat. Az alapvető kérdés csak az, hogy miért. Lehet-e – s ha igen, akkor hogyan - LÉTEZNI a társadalmon kívül? A három kérdés szorosan összefügg egymással. Ha időrendben haladunk, Thoreau-nak mind elődjei, mind követői akadtak a világban és hazánkban is. MIÉRT? A társadalom, amelyben élünk, elfogadhatatlan. HOGYAN? Önkéntesen vagy kényszerűségből. LÉTEZIK-E élet a társadalomból kiszakadva? Erre mindenki más - vagy felemás - választ ad. Többnyire utópisztikus művek azok, amelyekre utalni kívánok, s a szerzők elméletük bizonyítása céljából választják a „kivonulást”. „Akik azt hiszik, hogy erős akaratuk van, és sorsuknak egyedül ők a kovácsai, csak úgy hihetik ezt, ha az önáltatást mesteri fokon művelik.” – írta James Baldwin amerikai író. Szavai szerint nem vagyunk függetlenek embertársainktól, egyedül nem létezünk, csak mások által… Próbálkozások azért voltak, vannak, lesznek. Cervantes hőse, Don Quijote, „nem kíván” vagy nem akar tudomást venni az őt körülvevő társadalomról – kudarca egyértelmű. Daniel Defoe egy lakatlan szigetre küldi hősét (részéről önkéntesen vagy „önkényesen”, Robinson részéről kényszerűségből), álljon helyt önmaga a társadalmon kívül. Korántsem kalandregény az övé, hanem utópia. Robinson megáll a saját lábán, de „felhasználja” addigi élete tudását, amely nem a saját fejéből pattant ki, hanem mások (a társadalom) tudásának elsajátított tapasztalatai. Ugyanígy jár Jonathan Swift Gulliverje is, aki (szintén nem önként) sok-sok társadalmi berendezkedést tapasztal-ismer meg, de nem talál jobbat annál, ahonnan jött… Voltaire Candide-ja sok utazás és tapasztalatszerzés után vonul el „kertet művelni”. Megteheti… Sok megpróbáltatásban volt része. Verne hősei az élet „igazi” hajótöröttei, nem önkéntesen választják a kivonulást (Rejtelmes sziget, Kétévi vakáció - kivétel Nemo kapitány és Sándor Mátyás – nekik „céljaik” vannak), s a szereplők úgy - ahogy helytállnak. Jókai „arany embere” is élettapasztalatok tömegével (és kényszerűségből) talál otthonra a „Senki szigetén”, de nem EGYEDÜL, hanem családjával, egy „új” társadalmat teremtve. Mikszáth Kálmán hősei - a Különös házasságban - eltűnnek. Távoznak, egy nem létező, általunk nem ismert világba… Pongrácz István (Beszterce ostroma) saját „társadalmat” teremt magának, sikertelenül. Németh László Kárász Nellije (Iszony) „iszonyatos” tette és kényszerű magánya elől menekül (karitatív célokból, de önző módon) a társadalomba… Ugyanígy alakul az Emberi színjáték hősének, Boda Zoltánnak élete is, de az ő sorsa végül „világon-kívüliség”-gé válik. Vernéhez hasonlóan (Kétévi vakáció), de nem romantikus, hanem teljesen realisztikus módon William Golding a legyek urában „létrehozat” a gyerekekkel egy új társadalmat, amely félelmetesen hasonlít történelmünk bármely korszakához, ember emberhez, való viszonyához. De ezzel már a szociálpszichológia ingoványos talajára tévednék… Új társadalom. Az amerikai mítosz, az amerikai álom alapvető fogalma ez. A bevándorlók (szintén saját felhalmozott tudásukat felhasználva, s magukhoz asszimilálva Amerikát) létrehozzák ezt az új társadalmat (csak egy példa Vilhelm Moberg tetralógiája a svéd „honfoglalókról”, de említhetném Howard Fast nevét is). Aztán kiderül, hogy ez a társadalom sem megfelelő, nem lehet benne élni. Menekül Thoreau, majd századunkban Kerouac, Salinger, Updike... És végül, de nem utolsósorban Paul Auster, akinek hősei „távoznak, rohannak”, hol egy vörös autóval, Amerika országútjait róva, hol falat építenek (teljesen céltalanul), hol a valaha volt némafilmeket kutatják, hol A végső dolgok (szörnyű) országában élnek. Thoreau „természetes” elődje Rousseau (mint a mi Csokonaink…). De Rousseau elmélete sem igazolódott be soha… Nem élünk, nem élhetünk egyedül (bár néha talán jobb lenne), már csak azért sem, mert nemcsak tanulunk egész életünk során, hanem „bennünk van az emberiség”, már a génjeinkben is, annak ellenére, hogy „egyedüli példány” vagyunk. Ahogy ezt Thoreau (Kosztolányinál kevésbé szebben) megfogalmazta: „Ha én nem vagyok én, ki lenne az?”
Ajánló 9639602612
(Ulpius-ház, 2006) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
„…csak az ember olvas” Csorba Dorottya írása Az olvasás mindenkinek mást jelent. Nekem nyugalmat. Saját magam képzelhetem el azt, amit valaki már elképzelt és leírt. Használhatom a fantáziám. A legjobb könyv, amit eddig olvastam, Takami Kósun Battle Royale című műve volt. Minden pici részlet megelevenedett. Olyan volt, mint egy film. Egy nagyon-nagyon izgalmas film. Egy távol-keleti országban folytatott kísérletet ír le a szerző. A diktatúrában minden évben választottak egy tartományt, egy iskolát, egy osztályt, ahol titkon mindenki elhitte, hogy ők soha nem lesznek ennek a rendszernek az áldozatai. A kiválasztottakat egy szigetre vitték, ahonnan csak egy gyerek térhetett haza. A diákoknak egymás ellen kellett küzdeniük életre-halálra. Felmérték, mennyi idő alatt, milyen körülmények közt győz az utolsó. Súja gondolatait sokszor végigkísérhetjük, „látjuk” emlékeit. Megsegítésről, összefogásról szóló gondolatai nagyon érdekesek. A könyv nem egyszerűen arról szól, hogyan menekül három gyerek, hanem az, hogyan száll szembe saját sorsával Nerikó, Súja és Kavada. Küzdenek céljukért és álmaikért, hogy egy jobb élet várja őket. Szerintem a legjobb rész Kavada halála. Amikor már a hajón vannak, szabadon menekülhetnének, de bekövetkezik az örök „elszenderülés” Kavada számára, pedig azt hitték, hogy csak súrolta Kirjama golyója. Ez a rész jól kifejezi, milyen tehetetlenek vagyunk - a való életben is - a felsőbb erőkkel szemben.
Ajánló 9639547409
(National Geographic, 2005) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Tippi Afrikában Dobos Rozália írása Ha felnövök, állatorvos leszek. Ezt addig is így gondoltam, amíg nem olvastam el Tippi történetét, de azóta még biztosabb vagyok benne. Ez a könyv egy tízéves kislányról szól, Tippiről, aki a szüleivel él Afrikában. Egyébként a teljes neve Tippi Benjamine Okanti Degré. Tippi ért az állatok nyelvén. A szívével, a lelkével és a szemével beszél hozzájuk. Van egy Nonója / egy plüssnyuszi /, akit nagyon szeret, és fél, hogy elveszíti. Tippinek igazi barátai is vannak: Abu, az elefánt, a busók, egy strucc, Jimbeam, a párduc és Leon, a kaméleon. Tippi egy krokodilbébivel is szokott játszani, akinek be kell kötni a száját, hogy ne harapjon. Legjobb barátja Mufasa, az oroszlánkölyök, akivel néha együtt alszik. Tippinek azért jó ez, mert barátai az állatok, nem veszekszenek vele, nem haragszanak rá, hanem szeretik Tippit.
Ajánló 9630772469
(Európa Kiadó, 2002) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Találkozásom egy könyvvel Gulyás Viktória írása Már két éve nagy hatással vannak rám Agatha Christie alkotásai. A krimi koronázatlan királynőjének könyveiben nem az ragadott magával, hogy gyilkosság történik, hanem maga a nyomozás módszere. A szerző nyomozóját egyszerre teszi képzelt szereplővé és létező nyomozóvá. A nyomozónak nincsen szüksége modern eszközökre, hogy megoldja a bűntényt, csupán szürke agysejtjeit használja. Ezekben a krimikben az emberi természet van a középpontban. A Cipruskoporsó különösen tetszett, mivel bíróságon kezdődik. A vádlott Elinor Katherine Carlisle, akit azzal gyanúsítanak, hogy megölte Mary Gerardot, nénikéje kegyeltjét. Elinor gondolatban már többször elkövette a gyilkosságot, ezért maga sem tudja, hogy bűnös-e vagy ártatlan. Egyedül a fiatal orvos – Peter Lord – hisz az ártatlanságában, és ő kéri fel Hercule Poirot-t a bűntény felderítésére. A magándetektív sorra hallgatja ki a tanúkat, akik mind Elinor ellen vallanak. A főszereplő a bíróságon ülve visszaemlékszik az eseményekre: „Kezdettől…-gondolta Elinor.- Hogy is kezdődött? Azzal az undorító névtelen levéllel. Igen, azzal kezdődött az egész…” A levélben figyelmeztetik Elinort, hogy veszélybe került az öröksége. Elinornak bűntudata van amiatt, hogy hónapok óta nem látogatta meg beteg nénikéjét, és a levél csak lökést ad ahhoz, hogy útnak induljon. Elkíséri vőlegénye, Rodderick, akit jobban szeret annál, mint ahogy mutatja. Elinor hatalmas önfegyelmével mindig el tudja rejteni valódi érzéseit. Roddy nem szereti annyira, mint Elinor őt. Mikor vidékre érnek, Laura néni újabb szélütést kap, melynek következtében pár nap múlva meghal. Laura néninek nincs ideje végrendelkezni, ezért minden pénzét a legközelebbi hozzátartozója, Elinor örökli. Ez Roddy méltóságát sérti, mert nem bírná elviselni, hogy egy nő tartsa el őt. A könyv egyik fordulata, hogy Roddynak, amint megpillantja Mary Gerardot, elszáll Elinor iránt érzett szerelme, és már csak Mary jár a fejében. Ezt elmondja Elinornak, és elhagyja őt. Elinor 5000 fontot írat Mary nevére, mert tudja, hogy nénikéje hagyott volna rá pénzt. Laura néni halálához az is vezethetett, hogy Hopkins nővér – Mrs. Welman ápolónője – táskájából előző este eltűnik egy fiola morfium. A nővér rábeszéli Maryt, hogy írjon végrendeletet, miszerint új-zélandi rokonára hagyja pénzét. Miss Carlisle úgy dönt, eladja nénikéje házát, mert túl költséges lenne a fenntartása. Egyik délután Elinor elkezdi válogatni nagynénje holmiját. Még azon a délutánon összefut Hopkins nővérrel és Maryvel, akiket meghív, hogy fogyasszák el vele délutáni teáját. Miss Carlisle, jó házigazda lévén, szendvicseket készít vendégeinek. A délután folyamán Mary rosszul lesz, miután a teából iszik. Pár perc múlva Elinor holtan találja a nappaliban. A nővér azonnal őt gyanúsítja, mert mindig gyűlölködve tekintett Maryre. Ezért is vall mindenki ellene. Egy újabb bizonyíték kerül elő a padló repedéséből – a morfiumos fiola címkéjének egy darabja - ami szintén ellene szól. Poirot megkezdi a nyomozást annak ellenére, hogy eleinte ő is kételkedik Elinor ártatlanságában. Elkezdi kihallgatni az embereket, és egy aprócska elszólásnak köszönhetően áll össze a kép. Elinor megemlíti, hogy a gyilkosság előtt felfigyelt egy szúrás helyére Hopkins nővér csuklóján, és megkérdezte tőle, hogy mi történt a kezével. A nővér erre azt felelte, hogy a kapuslak melletti rózsabokor szúrta meg a csuklóját. Poirot-nak eszébe jut, hogy pár nappal ezelőtt felfigyelt erre a bokorra, és észrevette, hogy nincs tüskéje. Rájön, hogy a nővér csuklóján egy tűszúrás nyoma található. Eközben az orvos kétségbeesetten igyekszik elterelni Elinorról a figyelmet. Poirot a bíróságon úgy buktatja le Hopkins nővért, hogy a tanúk közé beidéztet egy gyógyszerszakértőt, aki elmondja, hogy a címke nem a morfiumos üvegről származik, hanem apomorphinum hydrochloricumot – egy erős hánytatószert – tartalmazó dobozról. Hopkins nővér - miután morfiumot tett a teába - beadta magának az ellenszert, így a morfium távozott a szervezetéből. Azért ölte meg Mary Gerardot, mert ő volt az új-zélandi rokon, akire Mary a pénzét hagyta. Hopkins nővért, vagyis eredeti nevén Mary Rileyt letartóztatták. Időközben az orvos beleszeret Miss Carlisle-be. Elinor úgy dönt, hogy ad egy esélyt Peternek, bár tudja, sosem fogja ugyanolyan szenvedélyes szerelemmel szeretni, ahogy Roddyt szerette, de azt is tudja, hogy mellette boldog lehet. Agatha Christie nemcsak krimiket írt, hanem lélektani regényeket is. A legtöbb ilyen műben a cselekmény nem jut el a gyilkosságig (de ha mégis, nem maga a bűntény áll a középpontban), hanem hétköznapibb, emberi történeteket dolgoz fel.
Ajánló 9639563269
(Animus Kiadó, 2004) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Kék delfinek szigete Lőrincz Veronika írása Anyukámmal gyakran járunk könyvtárba, és a sok könyv közül ez tetszett a legjobban. Az író Andersen - díjat nyert ezzel a regénnyel. A történet egy csendes-óceáni szigeten játszódik, amely formáját tekintve egy delfinre hasonlít. A hajósok Szent Miklós - szigetnek nevezték el. Ramana, a 12 éves indián kislány faluját megtámadták az aleutok. A férfiakat megölték. Az asszonyok és a gyerekek hajón menekültek. Eközben vette észre Ramana, hogy öccse a szigeten maradt. A vízbe vetette magát, és visszaúszott Ramóért. De a hajó már eltávolodott a parttól. Ott maradtak a szigeten. Két hónapig éltek bogyókon és halakon. Egy napon kóbor kutyák halálra harapták öccsét Ramót. Így maradt teljesen egyedül Ramana. Kutyák, hódok és madarak voltak a barátai. Kormorántoll szoknyákat és hódprém mellényeket készített. 18 év elteltével talált rá egy hajóskapitány. Elvitték a megmenekült asszonyokhoz, sajnos már a törzse sem értette nyelvét. Engem nagyon megrázott ez a regény, ami igaz történet alapján íródott. Az indián nő 1835-től 1853-ig élt egyedül a szigeten. Szent Miklós magányos asszonyát egy dombon temették el. Kormorán szoknyáját Rómába küldték. Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretnek olvasni, és szeretik az izgalmas, megható történeteket.
Ajánló 9638550074
(Kiss József Könyvkiadó, 2006) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Fantasy enciklopédia Kotritz Kinga írása Sokáig voltam barátok nélkül. Néha még a macskáim sem álltak velem szóba. A szüleim elfoglaltak, sokat dolgoznak. Ilyenkor a könyvekhez fordulok. Egy magányos időszakomban megvettem a Fantasy enciklopédiát. Miután kiolvastam, a félelmetes lények jó ismerősökké váltak. A könyvben szereplők valódiak, na jó, nem fizikai értelemben. Arra senki se számítson, hogy egy domojov kitakarítja a lakását, vagy ha az erdőben váltott farkast keres, legfeljebb egy szőrcsomót talál. Az olvasás után este az ablakomon kopogást hallottam. Kinyitottam. Jött Pegazus, és elragadott - Küklopsz barlangjába, Vlad Dracula kastélyába, Baba Jaga erdei kunyhójába vitt. Megtanultam bánni a félelmetesnek tartott lényekkel, megszelídítettem egy tündérkutyát, összebarátkoztam - bármilyen hihetetlen - egy váltott farkassal, segítettem megölni egy gonosz vámpírt. Mindegyik képzeletbeli lénynek megvannak a szabályai, amit a könyvből megismerhetünk, valamint a hozzájuk kapcsolódó hiedelmeket is. Így az emberek könnyen „barátaikká” tehetik őket. Írok egy könyvet, amelyben szerepeltetem ezen lényeket, és a Fantasy enciklopédiát ehhez kézikönyvként használom, hasznos ismereteket szerzek belőle. Ajánlom minden olyan embernek, akinek gazdag a fantáziája, érdekli ez a témakör, vagy nem akar félni. Unatkozni biztos nem fog! A könyv segítségével leküzdhetjük félelmeinket, barátainkká tehetjük a szörnyeket.
Ajánló 9636793875
(Aquila Kiadó, 2005) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Exodus – az emberi lélek győzelme Kovácsné Sipos Márta írása Szerencsés ember vagyok. Az olvasás kisiskolás korom óta sok öröm, élmény és siker forrása életemben. A betűk szavakká, a szavak mondatokká, a mondatok gondolatokká alakulásának élményét, az első önállóan elolvasott mese varázsát, az új ismeretekkel való találkozás örömét hamar megismertem. Azóta is olvasni szerető lényként élek. Pedagógus lévén gyakran idézem Márai Sándor olvasásról szóló mélyenszántó gondolatait. A könyvek szeretete mindenkinél abból a szellemi kapcsolatból táplálkozik, amely az író és az olvasó ember között szövődik – elszakíthatatlanul, ha megfelelő pillanatban találkoznak. Engem írók és költők sorával kötnek össze ilyen elszakíthatatlan szálak. Antoine de Saint-Exupéry, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és Baranyi Ferenc mellett Leon Uris neve kihagyhatatlan ebből a sorból. Ő az az író, aki életem egyik mélypontján segített át – Exodus című világhírű regényével. 1989-ben történt, egy nappal azt követően, hogy első férjem 12 évi házasság után karácsony éjjel közölte: ő most elmegy. Végleg. Bejelentése olyan váratlanul ért, oly sokkoló volt, hogy az szinte leírhatatlan. Nem tudtam, mihez kezdjek. A téli szünet egy hete szinte örökkévalóságnak tűnt. Fogalmam sem volt, mivel tölthetem el ezt az időt úgy, hogy testi-lelki épségemet megőrizzem. Végül ösztönösen az olvasásba menekültem. A kezembe akadt ugyanis osztályom karácsonyi ajándéka, az Exodus. A regény elejét még tompa fásultságban, alig-alig értve olvastam, de a benne megelevenedő hiteles történet, a szenvedélyek és az érzelmek egyre jobban lekötötték figyelmemet. Azok a problémák és tragédiák, amelyekkel a könyv szereplőinek, a zsidó menekülteknek és az őket pártolóknak szembe kellett nézniük, ráébresztett arra, hogy e szenvedések mellett az én pillanatnyi gyötrelmem eltörpül. Ez a tudat támaszt nyújtott súlyos lelki válságom idején. Azóta életem gyökeresen megváltozott. Immár tizenhatodik éve boldog házasságban élek. Ám az Exodust többször elolvastam. Ez a lenyűgöző regény számomra az emberi léleknek az élet nehézségei felett aratott győzelmét példázza. Osztályfőnökként soha nem mulasztom el, hogy tanulóimnak beszéljek róla. Ilyenkor elmondom a dán zsidóság megmenekülésének történetét is, ahogyan e könyvből megismertem. A fasiszta német hadsereg 1940-ben egyetlen éjszaka alatt szállta meg Dániát. A német parancsnokság székhelyéről hamarosan kiadták a rendeletet: Minden zsidó köteles Dávid-csillagos karszalagot viselni. Ekkor váratlan fordulat történt. Aznap este az ellenállás rádióadója üzenetet közvetített: „Az Amalienborg palotából Keresztély király a következő választ adja arra a rendelkezésre, hogy a zsidóknak Dávid-csillagot kell viselniük. A király kijelenti, hogy minden dán pontosan ugyanolyan, mint a többi. Ő maga fogja az első Dávid-csillagot viselni, és elvárja, hogy minden hű dán alattvalója ugyanezt tegye.” Másnap mindenki Dávid-csillagos karszalaggal járt-kelt. A németek a következő napon kénytelenek voltak visszavonni a rendelkezést… A dán ellenállási mozgalom megszervezte a zsidók összegyűjtését, és hatalmas erőfeszítések árán Dánia teljes zsidó lakosságát kicsempészte a biztonságos Svédországba. A svédek mindenkit befogadtak. Mire a németek átfésülték Dániát, hogy összegyűjtsék a zsidókat, már nem volt kiket összegyűjteni… Az Exodusnak ez a kiragadott részlete, ugyanúgy, mint az egész mű, a jóság, az igazság és a szolidaritás eleven példáit állítja az olvasó elé. A zsidóság fennmaradásának kérdése, az új közösség, a zsidó nemzet megteremtésének története a mi életünk szempontjából is tanulságokkal szolgál. Ha mindennapi – olykor valóban súlyos - problémáinkkal való küzdelmeink során nem csak saját egyéni, rövid távú érdekeink vezérelnek bennünket, akkor a legnagyobb nehézségek is jóval könnyebben és gyorsabban legyőzhetők…
Ajánló 9639165301
(Atlantisz Kiadó, 1999) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Emile M. Cioran: A bomlás kézikönyve Oláh Tibor írása Önmagában minden gondolat, esszé semleges és ártatlan. Így hangzik a német idealizmus egyik felismert tantétele is, amit Cioran megismételt és könyvében az olvasói számára bemutatott. Az ember hogyléte kölcsönzi a világ számára a megfelelő attribútumokat. Ez a gondolat az eszmék sajátja, amelyből minden esszé az életerejét meríti, és ennek következtében bukik majd el egykoron. Ez nyújt védelmet az emberek számára a bomlás kézikönyve ellen is. Egy és ugyanazon csillag, amely minden gondolat számára megszabja a végpontjaikat. A „dolgok és az események elkeresztelésével játsszuk ki a Megmagyarázhatatlant” (159. o.), erre jött rá a bölcsészettudomány, és más tudományágakkal szemben elég erőt tanúsított ahhoz, hogy mindezt beismerje. Az ember társas lény, és elképzelhetetlen, hogy egyetlenegy ember létezzen csak. Ádámnak azért volt szüksége Évára, hogy mint ember létezhessen. Ők egyetlen perspektívából ítélték meg saját magukat, egymás tükrei voltak. Aki olvas, mindig keres valamit, egy lehetséges válasz fogalmazódik meg a kérdezőben. „Egy könyv ránk gyakorolt hatása csak akkor valódi, ha kedvünk támad tőle, hogy utánozzuk cselekményét, hogy öljünk, ha a főhős is öl, hogy féltékenyek legyünk, ha ő is féltékeny, hogy ágynak essünk, vagy haldokoljunk, ha a hős is beteg, vagy a halálán van.”(113. o.) A könyv az élet legitimálása, vagy a jó dolgok könyörgése akár lázadás formájában is, a kétségbeesést szavak soraira váltva. Az írás ilyen mély értelmű kifejlődésének egyedüli oka az emberi tökéletlenségből és az individuum eszenciájából, a perspektívák sokféleségéből meríti erejét; ezzel megelőzve a beszéd közvetlenségét. A beszéd örök jelenléte és ártatlansága soha nem lesz képes akkora hatást gyakorolni a hallgatóságra, hogy annak semlegességét hangsúlyoznunk szükséges volna. A beszéd sohasem lehet abban az értelemben semleges, ahogyan egy írott gondolat az. Az eszmék semlegességéhez hozzátartozik, hogy mindig az ember a kérdező és a szemlélő: „bármelyik vágyunk újrateremti a világot, közben pedig gondolataink bármelyike megsemmisíti…”(98. o.) Arról a szerelemről egy sort sem tud írni a költő, ami tökéletes és annyira szép, hogy már önmagában minden színt tartalmaz. Az író, amikor odaül íróasztalához, saját magát győzi meg és foglal állást egy bizonyos kérdésben, érzéseit, hitét támogatja, könnyítve kétségbeesett lelkén. Lehetősége van olyan nézőpontból a világra tekinteni, melyből értelmezi azt. Ez a sajátos nézőpont műalkotásának eredete. Ezzel a műalkotással találkozik az utókor, vagy már a művész (az író) saját kora is, megtalálva benne az értékest. Jézus és Szókratész hittek magukban és társaik hitetlenségéhez viszonyultak, ezért nem írtak egy sort sem. Saját hitük, önmagukból táplálkozó gondolatuk, teremtett értékeik vezették őket; és a születésük és haláluk közti távolságot ennek megfelelően maguk szabták meg. A végső órájuk így az ő végórájuk volt. Az abszolút hit forrásának nincs szüksége semmiféle támogatásra, egyetlen betűre sem. „Aki szerelmes, az nem vizsgálja, mi a szerelem, aki cselekszik, nem elmélkedik a cselekvésről: ha tanulmányozom a ››felebarátom‹‹, az annyit tesz, hogy nem az már, és amikor elemzem magam, már nem vagyok ››önmagam‹‹: éppúgy tárggyá váltam, mint a többiek.”(208. o.) A hitre való képességünket éppen úgy nem mi szabjuk meg, miként a betegségekre való hajlandóságunkat sem. Az író megdöbbentő párhuzamot lát egy beteg ember és egy hívő lélektani élete között. A betegségben szenvedő ember ugyanúgy kiszolgáltatott betegségének, miként a hívő a hitének. Ők mindketten egy náluknál magasabb erő szerint élnek, és minden nap, amit eltöltenek a földi fényben, ajándék számukra; minden nappal eggyel több és nem kevesebb az idő, amit megélhetnek tökéletlenségükben. Mindketten megszabadultak az élet folyamától, a napok egyre inkább kisebbítő egymásutánjától, a boldogtalanság tehetetlenségétől. Ezzel szemben, aki önmaga lépteit lépi, és nem másokat követ, nem fog botladozni. Van-e bennünk elég erő önálló lépteinkhez? Az elmúlás művészetének antik pompáját már elvesztettük, hiányzik belőlünk az önmagunkból teremtő erő, az egyszeri kezdeményezés kiválósága, már nem magunk szabjuk meg, mikor és hogyan veszünk búcsút a világtól. Az embernek egészségtelensége végett van szüksége örök vigasztalásra. „Épp a tökéletlenségünk révén vagyunk felsőbbrendűek Istennél…”(177. o.) Az olvasó eljutva A bomlás kézikönyve sajátos nézőpontjához, túl azon a ponton, amikor (Isten) „ a nemlét ölén összetalálkozik a maga legemelkedettebb találmányával: saját teremtőjével”(179. o.), megvigasztalódik. Vajon a nemlét nem ugyanannyit ér-e, mint az öröklét? Az úrnak nincs nagyobb szüksége a szolgálójára, mint a szolgának a parancsadójára; a teremtőnek a teremtményeire, hogy az lehessen, akinek mondja magát? Az élet értéke a bomlás és az elmúlás törvényéből meríti fenségességét. „Minden egyes egyén a világ kezdete és vége, legyen az Shakespeare vagy János bá; hisz mindegyik abszolútumként éli át saját érdemeit vagy semmirekellőségét…”(192. o.) Megjegyzés: Az idézetek után szereplő, zárójelbe tett oldalszámok a forrásul használt irodalom –Emile M. Cioran A bomlás kézikönyve, Atlantisz kiadó 1999. lapszámaira vonatkoznak.
Ajánló 9633688604
(Alexandra Kiadó, 2004) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Az észak-amerikai prérik és sivatagok állatvilága Kristóf Benjámin írása A Világ Állatai sorozatból „Az észak-amerikai prérik és sivatagok állatvilága” című könyvet olvastam. Sok mindent megtudtam az állatokról, egymás közötti kapcsolatukról. Megismerhettem táplálkozási szokásaikat és különböző élőhelyeiket, s még számos érdekességet is megtudhattam róluk. Amikor ezt a könyvet olvastam, hétéves voltam, és már akkor szerettem a tudományos könyveket. Ezt a könyvet különösen azért, mert könnyű értelmezni benne a tudományos adatokat. Sok gyönyörű szép képpel illusztrált, és hasznos, érdekes dolgokat tudhattam meg a világ különböző állatairól. És az iskolában is meséltem róla, ötöst is kaptam érte.
Ajánló 9789631183085
(Móra, 2007) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg Bencz Ádám írása Azért választottam ezt a könyvet, mert éppen ezt olvastam, amikor a pályázatról hallottam, és elég vékonynak is tűnt ahhoz, hogy időre elkészüljek vele. Utólag nem bántam meg a választásomat, mert könnyű volt kiolvasni. Szerintem ez nagyon jó könyv! Volt egyszer egy fiú. 6 éves volt. Olvasott egy könyvet, amiben látott egy óriáskígyót, aki éppen megette azt az állatot, amelyiket elkapott. Egyszer azt gondolta magában, hogy Ő is rajzol egy óriáskígyót, aki éppen felfalta az ebédjét. Megmutatta az apukájának, és megkérdezte, hogy fél-e tőle. Az nem értette, miért kellene félnie egy kalaptól. Ez a kisfiú aztán inkább tanulni ment, mint rajzolni. Megtanulta a számokat és a betűket, a földrajzot. A földrajz felnőtt korára hasznos lett neki, mert a kisfiúból pilóta lett. Egyszer a sivatagba zuhant a repülője. Szerelgette a motort, próbálta megjavítani, amikor egy kisfiú jött hozzá. A ruhája miatt a pilóta elnevezte kis hercegnek. A kisfiú megkérte a pilótát, hogy rajzoljon neki egy bárányt. A görbe lábú bárány után egy dobozba zárt bárányt rajzolt a pilóta, ami nagyon tetszett a kisfiúnak. Nagyon szépnek látta a báránykát a dobozban. Megkérdezte a pilótát, hogy megeszi-e a növényeket? A pilóta igennel válaszolt. De arra nem tudott felelni, hogy a majomkenyérfákat is megeszi-e, mert nem ismerte a majomkenyérfát. Sokáig tartott, amíg a pilóta megtudta, hogy honnan jött a kis herceg. Nehezen hitte el, hogy egy kis bolygóról pottyant a Földre, és mielőtt ideért, sok más bolygón is járt. Nekem legjobban az a rész tetszett, ahol azokról a kisbolygókról mesélt a kis herceg, amelyeken járt. A saját bolygójáról elmesélte, hogy van rajta 3 pici vulkán (az egyik már kialudt). Napközben a vulkánokat tisztogatta, mert nem szerette, ha koszos a vulkánja, kihúzta a majomkenyérfákat, hogy a nagyra nőtt majomkenyérfák nehogy szétroppantsák a bolygóját, esténként az egyik működő vulkánon megsütötte a vacsoráját. Játszani is tudott, körbeszaladgálta a bolygóját, és szerette a naplementéket is nézni. Naponta sokszor láthatta, csak a székét kellett arrébb húznia hozzá. Meglepődött, amikor egy olyan virág nőtt a bolygóján, amelyik tudott beszélni. Ez a virág rengeteg munkát adott a kis hercegnek. Olyan sokat dolgoztatta, hogy már nem is nagyon tetszett a virágja, és egy reggel megszökött… Ekkor kezdődött utazása a többi kisbolygóra. Az elsőn egy király lakott, aki a kis hercegnek csak parancsolgatni akart. De olyan dolgokat parancsolt neki, amiket ő éppen meg akart tenni. A kis herceg ezt nagyon hamar megunta, és a király hiába akarta miniszternek megtenni, inkább továbbment. A következő bolygón egy olyan ember lakott, aki azért tapsoltatta a kis herceget, hogy Ő felemelhesse a kalapját. A tapsolást ünneplésnek, dicséretnek hitte, és más beszédet meg sem hallott. Ezért a kis herceg gyorsan továbbment. A harmadik bolygón volt egy ember, aki mindig sört ivott. Elmondta, hogy azért iszik sört, hogy elfelejtsen valamit. Méghozzá azt, hogy szégyelli magát, mert mindig sört iszik. A kis herceg ezt nem nagyon értette, ez rövid látogatás lett. A negyedik bolygón egy üzletember volt, aki állandóan számolt. A csillagokat számolta. Azt hitte, ha megszámolja őket, az övéi lesznek. A kis herceg ezt nem hitte, és továbbment. Az ötödik bolygó nagyon furcsa, nagyon picike volt. Nem volt más rajta, csak egy lámpa meg egy lámpagyújtogató. A lámpagyújtogató egy régi parancsot teljesített, felgyújtotta és eloltotta a lámpát. A kis herceg próbált segíteni a lámpagyújtogatónak, hogy pihenhessen, de az csak aludni akart. A kis herceg szívesen megbarátkozott volna vele, de olyan kicsi volt a bolygó, hogy nem fértek volna el rajta ketten. A hatodik bolygón egy tudós lakott, aki feljegyezte a mozdulatlan hegyeket, tengereket. Megkérte a kis herceget, hogy meséljen a bolygójáról, a vulkánokról. A tudós csak a vulkánokról írta le a mesét, a virágról nem. Azt mondta a kis hercegnek, hogy a virágja egyszer majd elpusztul. Ettől szomorú lett a kis herceg. Tovább indult a Föld nevű bolygóra. Azért tetszett nagyon ez a rész, mert a kis herceg minden felnőttet furcsának talált. Szerintem is nagyon furcsán viselkedtek, legjobban az iszákost nem értettem. Szerintem a felnőttek igazából nem ilyenek, csak a mesében van ilyen. A kis herceg a Földön a sivatagba került. Elindult, hogy találkozzon egy emberrel. De nem emberrel találkozott, hanem egy kígyóval. Beszélgettek az emberekről, és a kígyó azt ígérte a kis hercegnek, hogy bármikor visszaküldi a saját bolygójára, úgy, hogy megharapja... Szerintem a kígyó nagyon kedves volt, mert megígérte, hogy gyorsan visszajuttatja a kis herceget a bolygójára. A repülés pedig sokáig tart. A kis herceg továbbment, és meglátott egy kis virágot, aki látott egyszer egy bandukoló karavánt. Csak ennyit tudott az emberekről, hogy hat vagy hét van belőlük, és kár, hogy nincs gyökerük, mert így ide-oda kell menniük. A virág után hegyekhez ment, amiket nagyon furcsának talált, mert mindig ugyanazokat mondták, mint Ő. A hegyekben sem találkozott emberekkel, csak a visszhanggal. A hegyek után talált egy utat, végigment rajta és kertes házakhoz ért. Amikor benézett az egyik kertbe, ugyanolyan szép virágokat látott, mint az övé. Azt gondolta, hogy a virága nagyon bosszankodna, mert azt mondta, hogy neki nincs párja, de ez nem volt igaz. Ettől a kis herceg is sírni kezdett, hogy a virága nem különleges, csak egy közönséges rózsa, Ő pedig csak egy szegény kis herceg. Szerintem nem kellett volna sírnia, mert a rózsát nagyon szerette, ezért az az egy sokkal többet ért, mint a többi rózsa. Kiment a rétre, ott talált egy rókát. A róka azt kérte tőle, hogy szelídítse meg, mert akkor nem fognak rá vadászni az emberek. És ez azért is jó lenne, mert így lesz barátja a kis hercegnek. A kis herceg elkezdte megszelídíteni a rókát. Mindennap korábban jött, és közelebb ment a rókalyukhoz. Végül barátok lettek. Közben a kis herceg a rózsájára is sokat gondolt, és rájött, hogy neki a rózsája is nagyon fontos. Ezért otthagyta a rókát. A róka megsiratta a kis herceget, mert amikor elment, nem maradt barátja. A kis hercegnek azért volt jobb, mert Őt várta a rózsája. Találkozott egy váltóőrrel a sínek mellett, aki megtanította neki, hogyan kell vonatsíneket váltani. De azt nem értette, hogy az emberek miért nem érzik jól magukat ott, ahol vannak. Ennyi mindent mesélt a kis herceg a pilótának, aki már 8 napja próbálta megjavítani a repülőt. Közben elfogyott az ivóvíz, ezért elindultak a sivatag közepén lévő kúthoz. Estére a kis herceg nagyon elfáradt, ezért a pilóta a karjában vitte. Egyszer csak meglátta a pilóta a kutat, odament, és ivott belőle. Ivott a kis herceg is. A kút csigájának olyan hangja volt, mintha dalolna. A kis herceg igazából vissza akart menni a bolygójára, csak nem találta a kígyót. Egy éve volt már a Földön. Azt kérte a pilótától, hogy Ő ne legyen ott, amikor visszamegy, mert az olyan lesz, mintha meghalna. A pilótát visszaküldte a géphez, amit annak sikerült azt megjavítania. Este találkoztak újra. A pilóta nem akarta egyedül hagyni, ezért visszament, elköszönt a kis hercegtől. A kis herceg közben találkozott a kígyóval, aki teljesítette a kérését… A kis herceg eldőlt, lefeküdt és elrepült. A pilóta azóta is várja a kis herceget. A regényből én azt tanultam meg, hogy a barátodra mindig figyelni kell.
Ajánló 9630778017
(Európa Kiadó, 2005) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Agatha Christie Tavaszi Helga írása Miből adódhat a következő idézet igazságtartalma: ,,Boldog, aki olvas. Aki jól olvas, boldogul.”? Roppant nehéz napjainkban kiigazodni abban az információmennyiségben, amely rendelkezésünkre áll. Gondoljunk csak bele, hogy hány és hány ,,kacsa” lát napvilágot a mára már sajnos nagyon bulvárrá orientálódott világunkban. Ha hitelesen akarunk előadni, megbízható információkra van szükségünk, amelyeket nézetem szerint a legkönnyebben a könyvekből szerezhetünk be. Ez jelenti tehát a boldogulást. De mi a helyzet a boldogsággal? Erre egyszerűen úgy válaszolhatunk, ha végigtekintjük, miért is olvasunk mi, emberek. Egyrészről, mert megvan rá a képességünk, a kellő műveltségünk a mű befogadására, másrészről pedig a saját szórakoztatásunk, látókörünk tágítása érdekében. Mivel kell egy műnek rendelkeznie ahhoz, hogy az emberben kellő izgalmat keltsen olvasáskor? Elengedhetetlen egy magával ragadó téma, amikor az ember szó szerint falja az oldalakat, szinte minden gondolata a könyv körül forog, hogy vajon mi is fog történni a soron következő fejezetekben. Mindehhez az írónak kell egy olyan írási készséggel rendelkeznie, hogy ezeket a feltételeket megteremtse számunkra. Ilyen benyomást keltett bennem az esszém témájául választott mű, Agatha Christie Tíz kicsi négere. A jól megszokott krimikhez képest itt az íróhölgy nem úgy kezdi történetét, hogy már kilátásban van az egyik szereplő halála, vagy netán be is következett. Szokatlanul először kivehetetlen, hogy mi az, ami összeköti a 10 szereplő személyét: miért kell nekik egy lakatlan szigetre történő meghívásnak eleget tenni, mi a motiváció, na és persze a legfőbb kérdés, hogy ki a mozgatórugója mindennek. Az írónő hamarosan le is veszi e kérdés súlyos terhét az olvasó válláról, mikor egy olyan úrról tesz említést, akinek a meghívásokat tulajdoníthatjuk. De ekkor kíváncsiságunk még mindig nincs kielégítve; egyfelől azért, mert a titokzatos férfiról semmi egyebet nem juttat tudomásunkra, másfelől pedig még ekkor sem értjük meg a talányt a meghívások okáról. Kezdetben az egybegyűltek élvezik az anonim házigazda vendégszeretetét, aki továbbra sem fedi fel kilétét, bár kilátásban van a szigetre való érkezése, legalábbis így tudják vendégei. Mi is várunk, ők is csak várnak, de még mindig nem köt ki hajó, ami a rejtélyes személyt hozná. Kiköt viszont a Halál hajója. Sorra történnek a gyilkosságok a házban, senki nem tudja mire vélni a helyzetet, egymásra mutogatnak, ugyanakkor függenek is a másiktól. Elkezdődnek a találgatások, hogy ki lehet majd a következő áldozat, illetve, hogy ki lehet az elkövető. Közben arról értesülünk, hogy a konyhában elhelyezett tíz kicsi négerbábu száma a gyilkosságok arányában csökken. Valójában mi lehetett ezzel a gyilkos célja;? A mentális ráhatás, a félelemkeltés? Mennyivel iszonyúbb egy olyan környezetben lenni, ahol mindeme borzalmak mellett az embert még pszichikai sokk is éri. Akaratlanul is ingerültebb, feszültebb lesz, megnő a félelme, főleg úgy, hogy a társak csak hullanak, és az is gyanússá válhat, akire eddig barátként tekintettünk. Hogyan viselkednénk mi egy ilyen patthelyzetben? Több variációt látunk arra, hogy az eltérő társadalmi körökből érkezők hogyan reagálnak. Talán azért kapunk ilyen sokszínű képet, hogy kiválaszthassuk, melyikük tükrözheti esetleg a mi magatartási metódusunkat. Természetesen az is előfordulhat, hogy úgy véljük, mi ilyen helyzetben nem így reagálnánk, teljesen máshogy képzeljük el magunkat. De ez is egy írói megoldás, hogy gondolkodásra, megfontolásra sarkalljon, hasonló élethelyzetet alapul véve. Amit az olvasó csak a mű végén érthet meg, az az, hogy miért ilyen körülmények közt kell hogy meghaljon az áldozat. Mindegyikük elkövetett valami bűnt, amit megpróbált leplezni vagy a bírósági tárgyalás után, vagy teljesen elfelejteni. Sajnos nem sikerült, ugyanis kísért a múlt. A megoldás kulcsa az egyik halottban leledzik. Tudni kell, hogy nemcsak hogy más mentalitást képviselnek a szigeten lévők, hanem hivatásukat tekintve is eltérés figyelhető meg köztük. Van tanárnő, életművész, nyugdíjas, bíró. És igen, a bíró, ő lesz a titok nyitja. Fel sem tételeznénk, hogy az ő keze lehet a dolgokban, hisz ő is az áldozatok között van. Rendkívül fifikásan rendezi meg saját halálát. Még mindig látom magam előtt azt a képet, amikor megtalálják a hulláját. Kifordítják a nagy bőrszéket, amiben a bíró meredten ül, fején egy fonálból készült paróka, éppen úgy, ahogy az élő bírák körében ez szokás. Egy történet izgalmát nagyban növeli, ha a szerzője úgy fogalmaz, hogy azt könnyen magunk elé tudjuk képzelni, kvázi képesek vagyunk megrendezni elménkben a saját kis filmünket. Megállapítják a férfi halálát, és ezzel mentesült is a vádak alól, nyugodtan, minden gyanútól elhatárolódva folytathatja brutális tevékenységét. Már csak páran maradnak, kétségbeesetten próbálnak kiszabadulni a sziget fogságából, és elfelejteni mindazt a borzalmat, ami itt érte őket. Sikerülhetett volna egyáltalán egy sikeres megmenekülés után mindent tiszta lappal kezdeni, főleg miután kiderült az indítóok? A válasz a kérdésünkre abban rejlik, hogy a tíz ember e bíró elé került valamilyen bűntett elkövetése miatt. Ő viszont kénytelen volt felmenteni a vádlottakat bizonyíték hiányában. Nem érezte igazságosnak, hogy mentesülhetnek tetteik felelőssége alól, ezért tervelte ki a körmönfont gyilkossági sorozatot. Ennyire megrázta a bírót, hogy csődöt mondott a jogszolgáltatás, vagy csak ő dramatizálta túl a helyzetet? Az a megoldási kísérlet, hogy ő szolgáltasson igazságot a jog helyett, nem helyénvaló, mert önkényes cselekmény, nem áll a háta mögött az erre feljogosító apparátus. És milyen alapon dönthet több államilag el nem marasztalt cselekmény felett? Nem adható meg senkinek sem az a korlátlan hatalom, hogy emberi életeket taszítson át a másvilágba, méghozzá jogalap nélkül. Olyan körmönfontan hajtotta végre a gyilkosságokat, hogy akadt olyan eset is, ahol közvetlenül nem ő az elkövető. Egy hölgy, aki az utolsók közt maradt, idegileg már teljesen megviselten az öngyilkosságot fontolgatta magában. A kegyetlen elkövető ennek a szobájába kötelet és egy széket helyezett el, mintegy jelét adva, hogy tényleg ez lenne a helyzetből való kilábalás egyetlen eszköze. A nő a kihelyezett eszközökkel oltotta ki saját életét. Mindenki akkor válik izgatottá, amikor a mű végéhez közeledve még mindig nem derül fény a titokra, hogy ki is a tettes, mikor már az összes potenciális elkövető meghalt. Talán elkerülte volna valami a figyelmemet, vagy esetleg valaki megbújt a szigeten, és napról napra kihajózik oda s vissza? Nem, egyik sem jelenti a helyes megoldást, ugyanis a már halottnak hitt bíró áll a szörnyű bűntettek hátterében. Ami személyemet illeti, a hideg is kirázott, amikor végigolvastam a könyvet, ugyanis ilyen megoldásra nem vártam. Minden eddig olvasott gyilkossági esetet többé-kevésbé nyomon tudtam követni, akadtak tippjeim is, hogy ki is lehet a bűnös. Most viszont semmi ötletem sem támadt, csak olvastam lélegzet-visszafojtva, és vártam, mi fog következni. A döbbenet járt át, mikor megtudtam a teljes igazságot, választ kaptam a miértekre. Több krimit, regényt és dokumentációt olvastam mindeddig, de úgy gondolom, hogy egyik sem ragadt meg ennyire mélyen bennem, mint ez a mű. Ha megkérdezik, mi a kedvenc könyvem, azonnal ezt a címet vágom rá válaszul. Több ismerősömnek ajánlottam már, és ők is hasonlóan vélekednek.
Ajánló 9639363456
(Liget Műhely Alapítvány, 2006) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - A Tragédia paradoxonairól Bíró Béla Madách-tanulmánya alapján Mayer Erzsébet írása Életem legértékesebb adományaként élem meg, hogy a könyvek világa egészen fiatalkoromban megnyílt számomra. Ennek a világnak a borzongással teli csodálata tölti ki ma is életem legnagyobb részét. Néhány hónappal ezelőtt bóklászva az irodalomtudomány polcai között örömmel vettem észre, hogy a könyvtár beszerezte Bíró Béla A tragédia paradoxona című tanulmánykötetét, amit a Liget Kiadó adott ki. A meglepetésem abból fakadt, hogy a különös gondolkodóképességgel rendelkező szerző (aki Sepsiszentgyörgyön újságíróként kezdte a pályáját, s jelenleg elismert újságíró, de ennél sokkal fontosabb az a tudományos tevékenysége, melyet a véges végtelen metafizikai és kultúrtörténeti kérdésének szentelt) könyveiből ezen kívül mást nem találtam, s hogy a Liget Kiadó kiadványai ritkán fordulnak elő. Bíró Béla Madách-tanulmányáról könnyen megjósolható, hogy nem lesz a legnépszerűbb olvasmány. Maga a Tragédia veretes szövege, illetve viharvert és sokszor ellentmondásos értelmezése miatt ma sem könnyű olvasmány. Bíró Béla viszont olyan értelmezési keretet vesz fel – ahogy szokta, pl. József Attila Eszmélet című versénél – amibe az összes paradoxon, a műre vonatkoztatott tisztázatlan állítás, intuitív megjegyzés elhelyezhető. Vállalt feladata nem csekély. Hogy fogalmunk lehessen róla, érdemes a könyvvel való ismerkedést a Könyvészet résszel kezdeni. A Könyvészet címszó alatt sorjázó szakirodalom roppant mennyiségű és kiterjedésű, ráadásul a szerző a magyar nyelven és a második anyanyelvként használt románon kívül angol, német, francia nyelvű irodalmat is használ, s a belőlük vett idézeteket saját fordításában közli, részben hiánypótlásként, részben pedig azért, hogy az olvasót ne terhelje az eltérő színvonalú és eltérő terminológiájú fordításokkal. A szakirodalom vonatkozik az irodalomelméletre, a filozófiára, a pszichológiára, a fizika és a természettudomány mind a tudomány határain innen, mind pedig azon túl eső ismereteire is. Aki a paradoxon rejtélyeibe kíván behatolni, s ráadásul egy irodalmi műalkotás szövetében keresi és leli meg azokat, szinte kényszerűen rá van utalva a modern fizika felismeréseire. Így találkozik majd a tanulmány kapcsán a Gödel-tétellel, a Maxwell-egyenletekkel, Schrödinger nevével. Mindez segítséget nyújt ahhoz, hogy a Tragédiában fellelhető paradoxonokat a szerző az egyetemes világismeretben oldja fel. A hullám-részecske dualitás, mint az univerzum alapja, s az erre épülő komplementaritás koncepciója képezi Bíró Béla elemzésének lényegét. A komplementaritásról Heisenberg így nyilatkozik: „a komplementaritás koncepciója arra való, hogy leírjunk olyan helyzetet, amelyben egyazon esemény két különböző vonatkoztatási rendszerben szemlélhető. A két szemlélet kölcsönösen kizárja egymást, de egyben egymás kiegészítői is, s a jelenség csakis a két vonatkoztatási rendszer egymás mellé helyezésével ragadható meg.” (Idézi Koestler A dajkabéka esete, A vak véletlen gyökere Európa 2002. 331. o.) A roppant kiterjedésű és mélységű szakirodalom önmagában is borzolhatja az olvasók kedélyét, de az igazi megbotránkozást mind a laikus, mind a szakavatott olvasóból azzal válthatja ki a szerző, amit állít. Bíró Béla ugyanis nem kevesebbet tételez, minthogy Madách műve is duális szerkezetű, s hogy a mű paradoxonjai a gnosztikus tanok és a szabadkőművesség eszmerendszerében válnak értelmezhetővé és feloldhatóvá. Mivel erre bőséges tényanyagot sorakoztat fel, a Madách-kutatást el is marasztalja, mert az erre történő utalgatások végigkísérik ugyan a Madách-irodalmat, de a tényeket senki nem ellenőrizte, mint ahogy senki sem utasította vissza. Madách költeményeiben pedig kézenfekvő bizonyítékokat találhatunk a gnosztikus gondolkodásra. A szerző bíráló megjegyzéseinek élét maga tompítja, hiszen tisztában van azzal, hogy a racionális tudományosság egyeduralma alatt Madách okkult, ezoterikus és misztikus tanokban való jártassága sok kényelmetlenséggel járt volna, s magát a művet is veszélyeztette volna. A tanulmány szerzőjének napjainkban is gondot jelent, hogy jóllehet természettudományos területen elmosódnak a határok a szigorú tudományosság és az ennek területén kívül eső okkult ismeretek között, de a korábbi érvényű mechanikus gondolkodás erősen tartja magát. Bíró Béla a fentieken túl azt is súlyos hiányosságnak tekinti, hogy a szaktudomány nem járt utána Madách filozófiai szakképzettségének sem. A tanulmányíró következetes és elszánt kutatómunkával kiderítette, hogy Madách ismerte a gnosztikus tanokat, mint ahogy azt is, hogy ismerte az egyezményesek (a harmóniatan magyar megfelelője) filozófiáját is. Ez az állítása egyszerre indukálja a korábbi ellentmondásmentes értelmezések hagyományának felülvizsgálatát, kritikáját, mint ahogy a posztmodern gondolkodás elutasítását is. Érvelését a fentiekben már jelzett Madách-család szellemi és tárgyi világából meríti, de súlyosabb és meggyőzőbb érvekre lel a fizika világában. Természetesen a döntő argumentáció a Tragédia szövegéből származik. Szövegértése, szövegértelmezése egyszerre érinti a felszíni és mélystruktúrákat, s kérlelhetetlen következetességgel idézi és értelmezi a szövegrészeket. A tanulmány kritikai éle különösen akkor metsző, amikor rámutat, a korábbi értelmezők gyakorta nem tisztázzák a Tragédiára vonatkoztatott állításaikat, sőt, ami nem fér bele gondolatmenetükbe, kisöprik, vagy ellényegtelenítik. Mindez bizonyítja a racionális, empirikus, csak logikai úton való megismerés tarthatatlanságát a művészetek világában is. Ez az egyoldalúság ugyanakkor nem csupán az ateista bizonyítások sajátja, jellemzi a teista megfontolásokét is. A posztmodern érveléseket viszont azért utasítja el Bíró Béla, mert ők a fenti egyoldalúság-pártiakkal szemben teljes mértékben tagadják (is) a poláris ellentétek tökéletes egységbe olvaszthatóságát. Olyan ellenpárokra gondolunk, mint bűn és erény, nő és férfi, ráció és intuíció, anyag és szellem. A fenti kemény és elmarasztaló kritikai megjegyzések után következik a szerző vaslogikájú, kellő megalapozottságú, kételyeket nem hagyó argumentációja. Mivel a szerző bizonyos az egyetemesség létezésében, s tudja, hogy a logikus megértés mellett az alogikus (nem logikátlan, hanem logikán túlit jelent) megértésre is szükség van, valóban feloldja a mű paradoxonait. Most már csak az olvasó kerestetik és kéretik erre a nem mindennapos szellemi munkára.
Ajánló 9630774143
(Európa Kiadó, 2003) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - A nagy utazás Csetneki Gábor írása Újraolvastam Jorge Semprun „A nagy utazás”-át, sokadszorra. Valaha, nagyon-nagyon régen - még mintegy az özönvíz előtt -, sokat forgattam ezt a könyvet, mondhatni benne éltem. Valamiképpen iránytű volt és mérce, hűséges útitárs, hivatkozási és vonatkozási alap - fénylő csillag a nem túl távoli, elérhetőnek, megérinthetőnek vélt horizonton. Érdekes, nem tudom már, hogyan s mi módon került a kezem ügyébe először, talán az érettségi táján említette valaki ’68-ban. Arra azonban kristálytisztán emlékszem, hogy a honvédségnél, a nagy tiszai árvíz idején, ’70-ben már velem volt. Szolgálatban, a gátőrségen a homokzsák - töltés és -cipelés szüneteiben vagy azokban a töredék-időkben, amelyek valahogy adódtak, mindegyre „A nagy utazás„-t bújtam. S az idő e résein zöld katonaruhába szuszakolva, Nagyarról, Kisarról, Szentesről, Vásárhelyről vagy a szerb határ mellől, vagy akár a teherautó platójáról egészen Párizsig lehetett látni és még annál is tovább, Compiegne-ig, és tovább: Buchenwald-ig, és még annál is tovább. Nagyon is világos és átélhető volt ott benn, mindnyájunk számára, a szögesdróttal körülvett laktanyában, a tétlen vasárnap délutánokon, hogy miről is beszél Semprun, mikor a láger-béli kintről és bentről, a kint-levésről és a bent-levésről elmélkedik. (Ne felejtsük, 1969-ben vagyunk, egy évvel a prágai tavasz, a bársonyos forradalom eltiprása után, amiből a Magyar Néphadsereg is kivette a részét. Talán Semprun hatására is néhányan arról elmélkedtünk – álmodoztunk, hogy mi nem szeretnénk és nem is fogunk Csehszlovákiába menni, se máshova! Elkötünk egy teherautót és hajts! Neki a jugoszláv határnak, ami ott volt egy félórányira. Kamaszos ábrándozás volt ez, bizonyára, és szerencsére elmaradt elszánásunk, kurázsink valóságos tesztje, helyette árvízvédelembe mentünk, s még előtte hadgyakorlatra, Rezibe, ahol a díszpinty bölcsész-század általános meglepetésre, sikeresen, sőt kiválóan abszolválta a lőgyakorlatot…) Talán mondanom sem kell, nem ez volt az első és egyetlen könyv, ami örvényként beszippantott. Ilyen volt az „Úton”, ilyen az „Ivan Gyenyiszovics egy napja”, majd később „A rózsa neve” is. „A nagy utazás” azonban utazik velem az időben, utazik negyven éve. S talán így is marad ez már, míg ki tudom silabizálni a betűket, míg az olvasás értelmes időtöltésnek tűnik. Az idegen sorsokkal szembesülve tán a magunk sorsához is közelebb férkőzhetünk. De Semprun világa valahogy nagyon is közeli, ismerős világ. Különösen, hogy közben már franciául is el tudtam olvasni „A nagy utazást.” – Ami külön öröm és szerencse. Vonzó és izgalmas figura maga a szerző, Jorge Semprun, aki ugyan franciául ír, de spanyol írónak tartja magát. Hol Gérald a neve, hol Manuel, hol meg Sanchez, - s végül már maga sem tudja, kicsoda is lenne ő valójában. Mert noha spanyol nagypolgári család sarja, sőt szegről-végről arisztokrata is; majd a spanyol köztársaság leverése után emigráns, majd ellenálló – azaz szabad akaratából baloldali értelmiségi; aztán buchenvaldi lágerlakó, piros háromszöggel jelölt „rotenspanier”, vörös spanyol; aztán az illegális spanyol kommunista párt vezetőségében dolgozik; és szinte törvényszerű a folytatás is, amint a XX. sz. egyik vezérlő eszméjéről s magáról a bolsevik hitről és credóról is szép lassan kiderült, hogy a Gulag poklához vezetett – így Semprunnek is rá kellett eszmélnie, hogy ez az eszme és credo elévült, kiürült, megfagyott, hogy szklerózishoz vezet. S mivel ennek hangot is adott, törvényszerű volt, hogy az SKP-ból kizárják. (Mi mást tehettek volna vele, főbe mégsem lőhették…) Így fordulhatott vele elő, hogy Franco halála, majd a francóizmus bukása után egy időre spanyol kulturális miniszter is lehetett. Érdekes életút, érdekes pályaív. Közben birodalmak omlottak össze, rendszerek, s velük hitek, ábrándok, igaznak hitt világmagyarázatok, eszmerendszerek, de „A nagy utazás” – meg Semprun többi műve, „Az ájulás”, a „De szép vasárnap”, a „Ramón Mercader második halála” – megáll az időben, ma is aktuális, számomra feltétlenül. Mindenekelőtt azért, mivel megszállottan végzi a maga emlékezeti munkáját, azért, hogy önnönmagát a korszak pusztító csapásai alatt, azokat értelmezve – valamiképpen definiálja, hogy meg tudjon maradni az időben, hogy visszanyerje az elveszett időt. És aztán ott a hangja, az elbeszélő Semprun hangja. Ez a halk, monologizáló, elemző belső beszéd, duruzsolás, elmélkedés. Telitalálat, hogy a táborba vezető szörnyű vonat-utat teszi az elbeszélés középpontjába, s az asszociációk csapongó sodrásában utazunk vele ide-oda, Spanyolországba, a gyerekkorba, aztán az ellenállás, majd a visszaút, az útkeresés rétegei következnek. S az asszociációs technika is tudatos, hiszen az utazás első éjjelét azzal tölti, hogy Proust Swannjának szerkezetét próbálja rekonstruálni. Ezért is kellett várnia 15 évet a megírással; ülepednie kellett az élményanyagnak, meg kellett emésztenie, fel kellett dolgoznia a lágerben eltöltött két évet. Először elfelejtett mindent, s aztán emlékezett. S a regény nem más, mint az emlékezésért folyó kérlelhetetlen belső harc. Az emlékezés folyamata szüli meg a mesélőt, az emlékezőt, önmagát. A múlt átjárhatóvá lett, s így értelmezhető is. „Nincs kevéssé ártatlan dolog, mint az írás. Állítsunk az elbeszélés középpontjába valamit, ami a mágneshez hasonlóan magához vonzza a fontos és kevéssé fontos momentumok vasreszelékeit” – írja módszeréről a „De szép vasárnap”-ban. Mondhatjuk, hogy ”A nagy utazás”-sal kiérlelt asszociációs technika – a proust-i módszer átlényegített, személyre szabott saját változata – Semprun alkotói módszere. A 15 év arra kellett, hogy az idő által felkínált szerkezeti elemeket, élete folyását, tapasztalatait – kicsiszolja s egymáshoz illessze, hogy életéből művet csiszoljon. Annyira izgatott ez a személyiség, ez az író-ember, aki műveivel mélyen beépült a világomba, hogy a ’80-as években, emigránsként, Párizsban élvén szerét ejtettem, hogy találkozhassak vele. Megszereztem hát valahogy a telefonszámát, felhívtam – s meghívott magához. „Érdekes”- mondta a beszélgetés egy pontján – „érdekes, hogy a magyarokkal rögtön létrejön az áramkör, „Le courant passe tour de suite avec les Hongrois” – mondta. Odalent a St.Germain-en a délutáni forgalom zaja, s én meg Semprunnel beszélgetek a világ dolgairól. Kedves, derűs, megnyerő ember, ilyennek képzeltem: bölcsnek és letisztultnak. Még sok mindenről lehetne, kellene is írni. Arról, hogy például az egyes kötetekben rengeteg fontos információ, történeti információ is található. Meg arról, hogy nagy kár és sajnálatos félreértés, hogy a ma húszévesei nem olvassák „A nagy utazás”-t pedig, ahogy Semprun mondja, a jó könyv, a jó irodalom élni segít. Mint „A nagy utazás”- meg a többi Semprun - könyv is, bevezetés és térkép a XX. század eseményeinek megértéséhez.
Ajánló 9635395663
(Ciceró Kiadó, 2006) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - "Mit mível, Kelepes! Ember az, nem béka!" Pretz György írása Sokadszor olvastam már el Selma Lagerlöf gyermekeknek szóló svédországi útikönyvét, a Nils Holgersson csodálatos utazását, és a mai napig nem tudtam betelni vele. Minél többször veszem kézbe ezt az éppen száz éve megírt könyvet, annál inkább meggyőződésemmé válik, hogy a szülőföld szeretete nemcsak magyar sajátosság. A mese lényegét Babszem-Nils és Márton Házilúd, valamint a szürke vadludak légi és földi úti kalandjai adják. Lúdháton repülni jó, mert fentről, a levegőóceán magasából nézve minden éppen olyan picinek látszik, mint maga az utazó, aki a megbántott házitörpe jóvoltából lett pöttömnyi. A madarak országútjáról gyerekszemmel lepillantva még a hatalmas Svédország is könnyen átlátható. Nils csak addig marad kicsinyített emberke, amíg az írónő útmutatása szerint - tartományról tartományra járva – Mártonnal és a madarakkal be nem barangolja a csodaszép svéd tájakat, és meg nem javul magaviselete szülei és a házimanó örömére. Milyennek láttatja Selma Lagerlöf a száz évvel ezelőtti, korabeli Svédországot? Nem járok messze az igazságtól, úgy, ahogy az írónő személyesen Babszemnek megfogalmazza morbakkai udvarházában: érdekesnek, szépnek és igaznak. Nils és a madarak jóvoltából járunk Karlskronában, a hadiflotta kikötőjében, ahol, ha nincs a jóindulatú Rosenbaum (és kalapja), a városalapító király-bronzember majdnem megtanítja kesztyűbe dudálni az őt óvatlanul megsértő kisfiút. Bataki hollót szabadítja ki ezermester tudományával a Kénpörkölő fogságából Falunban, a régi bányavárosban, ahol rezet bányásznak évszázadok óta. Bátran és talpraesetten engedi szabadjára Babszem a rabságban szenvedő Gorgó sasmadarat a stockholmi skanzen madárházából. A legokosabb svéd tartomány régi székvárosában, Uppsalában, a diákság nagy tavaszi ünnepére téved, bár nem kívánkozik közéjük, de sokaságuk és jókedvük örömre deríti. A dalarnai Siljan tó környékén a népi viseletet veszi alaposan szemügyre a tökmag legényke. A közvetlen gyerekemberi tapasztalatot a svéd írónő földöntúli szépségű meséivel egészíti ki, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az olvasó gyermek képzelete is madárszárnyra kapjon: nekem különösen tetszett a blekingei lépcső regéje a lazachúst kedvelő szikladobáló óriásról, Bataki holló meséje a tenger fenekére süllyedt, minden száz évben egyszer egy órára megmutatkozó, gazdag és boldog Vineta városáról, Smoland keletkezésének története a kontár Szent Péterről, Stockholm királyi meséje a fókabőrbe bújt vízitündérekről és persze a legmeghatóbb história, az árván maradt Gorgó sas felnevelkedésének igaz története. Svédországot nemcsak erről a kívánatos, szép oldaláról mutatja be Selma Lagerlöf, hanem az aktuális gondokat is megosztja olvasóival: a magukra maradt Greta és Ola szívszorító történetéből kiderül, hogy a tüdőbaj nemcsak Magyarországon volt népbetegség, hanem ebben a skandináv országban is. A menhelyre került Britta és Anna szomorú esete az állami szociális gondoskodás hiányosságaira hívja fel a figyelmet. Amikor Nils a halott parasztasszonynak megadja a végtisztességet, kiderül, hogy gyermekei kivándoroltak idegen országba. A dinamikus gépi nagyipar legázolja a kiszolgáltatott, versenyezni képtelen háziipart: a svéd földön született új pedagógiai módszer, a szlöjd talán megmentheti vagy életben tarthatja az önállóságra és a munka szeretetére nevelő kézügyességet. A Rucató tervezett lecsapolása, a Malar tó árvize, a Csendeserdő pusztulása, a bányavidéki Dörgőház riasztó példái arra figyelmeztetnek, hogy az ember és a természet kapcsolata alaposabb figyelmet, törődést és megfontolást érdemelne. Büszke, az öreg ló, az örebrói állatvásár sanyarú körülményei miatt az állati jogok védelmében kér segítséget Babszemtől. Nils példátlan nagy átalakuláson megy keresztül. A könyv elején édesapját a fiú lustasága, hanyagsága és tudatlansága, édesanyját pedig lelketlensége, durvasága emésztette. Amint a házitörpe elvarázsolja, az írónő jellempróbáló feladatok sora elé állítja Babszemet, aki nem hátrál meg, és teljesíti a feladatokat: a száműzött és megbélyegzett, bosszúszomjas Ravaszdi, aki megátalkodottan űzi-hajtja Akkáékat, láncostul kap nyakörvet tőle; az őslakos és bevándorló patkányok harcában a hódító Szürkéket az ódon lovagvár búzaszemrakásaitól a Lundból kapott varázssíppal tereli el; a Varjú-hegy belső hatalmi harcaiból vesztesen kikerült „kétbalkezes”, de becsületes Garmó varjút hozzásegíti kérészéletű vezérségéhez; a kisebbik Károly-szigeten a gyámoltalan, hitehagyott birkák harci szellemét tüzeli fel az éjjelenként, alattomban támadó rókák ellen; a Hjalmar tavi jégzajlásból „légi” távirányítással kimenti Grétát és Olát; gyermekéletet óv meg a Rucatavon is; a bányavidéki medvecsalád körében - állandó életveszélyben - nagyon talpraesetten viselkedik. Örömteli meglepetés számomra, hogy a svéd írónő révén megtanulhatunk finnugor nyelvrokonunk nyelvén számolni, hiszen a száz éves Tornyosfellegi Akka vezérelte vadlúdcsapat véneit egytől hatig finn számnevekkel szólíthatjuk meg, sőt más nyelvrokonainkkal, a szarvasaik után járó lappokkal is szóba elegyedhetünk. Életmódjuk, használati eszközeik, szokásaik, hagyományaik az idő múlásával szinte semmit vagy alig változtak. Büszkeség volt megtudni, hogy magyar tanítók érdeklődését is felkeltette a neesi kézügyesítő módszer. Egy dolog azonban nem hagy nyugodni, valahányszor elolvasom Nils Holgersson csodálatos utazását: Márton lenyűgöző fizikai teljesítménye minden elismerést megérdemel, Selymeske iránti vonzalma megható, Nilsszel való együttműködése példaszerű, lappföldi utazása során mérhetetlen sok tapasztalatra tesz szert, családot alapít, mégis, mi hajtja arra, hogy Selymeskével és gyermekeivel együtt megadja magát a sorsnak a hosszú utazás végén? Kedves Selma Lagerlöf, fáj a szívem, én nem ilyen véget akartam.
Ajánló 9630780844
(Európa Kiadó, 2006) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére Veres Nóra írása Miért is jó olvasni? Rengeteg érve szokott lenni az embernek: jó időtöltés, kikapcsolódás, egy más világba való menekülés stb. Szerintem az írók segítségével olyan helyzetekbe, világokba kerülhetünk, amilyenekbe még nem sodort az élet, vagy nem a megszokottak. Céljuk a tanítás, a gondolatébresztés. Sok igazán remek könyvet olvastam életemben, de nagy hatással csak pár könyv volt rám eddig. Választott könyvem helyszíne egy elmegyógyintézet, ahol ápolók és ápoltak végzik egyhangú, színtelen napi munkájukat. Az intézetbe kerül egy piti bűnöző, R.P. McMurphy, aki gyökeresen felbolygatja életüket. Főhősünk célja, hogy megússza a börtönt, és pár hónap múlva kipihenten továbbálljon. Addig is megpróbálja magát jól érezni és a többi bentlakó „zakkantat” is felrázni vegetációjából. Az elején még csak szórakozásból teszi ezt, majd miután megtapasztalja az intézet embertelenségét, háborút indít az ápolók, illetve a „Főnéni” ellen. Miután egyre több beteg érzi jól magát, a Főnéni egyre nagyobb ellenszenvvel viselkedik a lázadókkal szemben, és McMurphynek sikerül teljesen magára haragítania. Rá kell ébrednie, hogy a teljhatalmú és rettegett Főnénit pozíciójánál fogva képtelenség legyőzni, és bukása sem kerülhető el. Minden beteg sorsa a nő kezében van, akinek a saját büszkesége sokkal fontosabb, mint a valódi gyógyítás, vagy inkább a gyógyítást mint „szent célt” tűzi ki maga elé, de mégsem marad hatástalan főhősünk jelenléte. Az író a magát süketnémának tettető indián beteg perspektívájából közli a történetet, így egészen érdekes nézőpontból, megvilágításból látjuk McMurphyt és a többieket. Barátság alakul ki közöttük, amely mind a kettőjükre jó hatással van. A konkrét történeten túl a könyv a hatalom és az elnyomás viszonyát vizsgálja, és azt sugallja, hogy van még remény az örök harcban. Különböző jellemeket tár fel előttünk a betegek és az ápolók között, bemutatja, hogy milyen is az ember, ha hatalmat kap a kezébe, és hogyan próbálkoznak a betegek visszajutni a való világba. Az ápoltak egy-egy emberi hibát képviselnek, és közösen mutatják be a tömegpszichózis elvét. Szóval miért is jó olvasni? Például azért, hogy ráébredjen az ember arra, hogy egy adott szituációban bárki lehet McMurphy, süketnéma megfigyelő, nyájasan manipulált beteg, „gyogyós”, és akár állhat a másik oldalon, lehet a kegyetlen irányító, aki száz körömmel ragaszkodik az igazához és a hatalomhoz.
Ajánló 9639492590
(Könyvmolyképző, 2005) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Hemingway, Ernest: Az öreg halász és a tenger N. Cs. Az emberi helytállás regénye Tíz éves lehettem. Kis néprádiónkon egy rádiójáték ment. Egy idős ember beszélgetett egy nagy hallal, közben lehetett hallani a csónaknak csapódó hullámok zaját. (Ifjabbak kedvéért két fogalom is magyarázatra szorul. A néprádió a negyvenes és az ötvenes években gyártott tömegfogyasztásra szánt rádiókészülék, amivel viszonylag élvezhető minőségben csak a Kossuth és a Petőfi Rádió volt fogható. A rádiójáték egy kihalófélben lévő műfaj, a Magyar Nagylexikon szerint „a rádió kommunikációs eszközeihez alkalmazkodó színjátéktípus”.) Mint később kiderült, a hallott műsor Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger című kisregényének feldolgozása volt. Az öregember viaskodása a hallal és később a zsákmányát elvitató cápákkal teljesen magával ragadott. Most mindenki azt hinné, hogy másnap rohantam a könyvtárba kivenni a könyvet, hogy elolvassam a művet. Nem így történt. Az iskolán kívüli idő a továbbiakban is a játszótéren telt el a labda rugdosásával. Néha, Cooper indiánregényeit vagy Verne könyveit én is elolvastam, de igazából a vadászkalandok olvasásának szenteltem a karosszékben töltött rövid időt. Érettségi felé közeledve jöttem rá, hogy szépirodalom is rendelkezik némi vonzerővel, még ha a kötelező olvasmányok nem is támasztották ezt teljesen alá. Ki kellett dolgozni olyan tételeket is, amelyek az 1945 utáni magyar és világirodalom alkotóival foglalkoztak. Mindent saját erőből kellett megoldani, mert az akkori irodalomoktatás alig tárgyalta ezt a témakört. Ekkor jutott eszembe, hogy Hemingway lesz az egyik író, akiből én egy tételt csinálok. Elolvastam végre a kisregényt az író sok más művével egyetemben. Az öreg halász és a tenger Hemingway életművének a megkoronázása, 1952-ben jelent meg. 1954-ben az író megkapta a Nobel-díjat. Biztos van valami összefüggés a két dolog között. Santiago, a szegény kubai halász egy kiöregedett macsó. Fiatalabb korában a kikötő szkanderbajnoka volt. Legemlékezetesebb csatájában egy teljes napon és egy éjszakán át küzdött egy négerrel, míg végre sikerült a karját az asztal lapjáig lenyomni. Erre szívesen emlékszik vissza, amikor 84 napi sikertelen halászat után kiveti horgait a 85. napon. Nem véletlenül említi az író hősünk életéből ezt a korábbi epizódot, mert amikor a nagy hal, a marlin horogra akad, akkor több mint háromnapi küzdelem veszi kezdetét. A hal megvan, de a kikötőbe meggyötörten, sajgó sebekkel beérkező Santiago csak a rekord méretű marlin csontvázát tudja bevontatni, mert a cápák leették a húst a zsákmányról. Korábbi horgásztársának, a kamasz Manolinnak ezt mondja. „Legyőztek, Manolin. Alaposan legyőztek.” Manolin válasza: „Ő nem győzött le. A hal nem.” Amikor még csak az első cápa támadásán volt túl, Santiago így vélekedett: „De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” Ez lehet az irányadó a jövőre nézve. Minden ember jövőjére nézve. Nem véletlenül idézik gyakran ezeket a mondatokat, csak sokan nem tudják, hogy honnan származik. Sükösd Mihály a regény 1972-es kiadásának utószavában a következőket idézi a szerzőtől: „Igazi öregembert akartam teremteni, igazi fiút, igazi tengert, igazi halakat és igazi cápákat. De ha elég jól és híven írtam meg őket, sok mindent jelenthetnek.” Santiago győzött, Manolin felnéz rá, a szülői tiltás ellenére ismét vele fog halászni. Hemingway is győzött, mert több, közepes regénye után sikerült remekművet írnia. Nekem pedig miért tetszett, ez is lehet a kérdés. Elsősorban mély humanizmusa miatt. Santiago csak egy egyszerű halász, aki egyszerű, de nagyon szeretetre méltó gondolatokat fogalmaz meg, néha fennhangon ki is mondja őket egyedül ülve kis csónakjában. A halat nem ellenségének, hanem ellenfelének, néha barátjának tekinti. Beszél hozzá, bocsánatát kéri. Másodsorban a „nem adom föl” hozzáállás ragyogó ábrázolásáért. Santiago tudja, hogy a cápák meg fogják fosztani zsákmányától, mégis felveszi velük a harcot, végül már a kormányrúddal csépelve őket. Maga a helyzet extrém, de a példaadás általános érvényű. Mindez szép dolog, de nem érne semmit, ha nem lenne jól megírva. Szerencsére pont úgy van megírva, ahogy kell. Nem lehet sem elvenni belőle, sem hozzáadni semmit sem. Így kerek, ahogy van. Hemingway megítélése az idők folyamán gyakran változott. Az öreg halász és a tenger néha szerepelt a kötelező olvasmányok listáján, néha kimaradt onnét. Az nem lehet vitás, hogy szegényebbek lennénk nélküle.
Ajánló 9789631189209
(Móra, 2011) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Antoine de Saint Exupéry: A kis herceg V. Kata Hogy melyik volt a legfontosabb? Mindig az, amelyik megtalált, amelyiket megtaláltam akkor, amikor szükségem volt rá, de van egy, ami frissen tart, ami nem felejteti el velem kamasz-énem kérdőjeleit, és ez A kis herceg. Akkor még nem volt kötelező olvasmány, rátaláltunk. Olyan elemi erővel hatott rám kamasz koromban, hogy belém égtek a mondatok. Rengeteget idéztük akkori barátaimmal, később dramatizáltuk. Annyira rajongtam érte, hogy naplementét néző kis herceget festettem a szobám falára.(Megengedték!) (Persze ebben volt egy kis kamaszkori depresszió is.) Mint a kamaszok általában, mi is nagyon kritikusan néztük a fölnőttek világát. A kis herceg által végiglátogatott bolygólakókhoz (a király, a hiú, az iszákos, az üzletember, a lámpagyújtogató, a tudós geográfus és a kétmilliárd fölnőtt a Földön) hasonlítgattuk az akkor közvetlen környezetünkben lévő felnőtteket és „természetesen” nagyon megvetettük felnőtt életmódjukat. Élveztük, hogy egy nyelvet beszélünk, egyformán gondolkodunk, meg tudjuk fogalmazni kritikánkat. Még minden fekete volt vagy fehér. Akkor nagyon tudtuk, hogy kell majd élni, tudtuk, mi fontos, és mi nem. A kis herceg kapaszkodó volt útkeresésemben, és azt gondolom, hogy megalapozta értékválasztásaimat. Körbejártuk, elemezgettük, utaltunk rá hogy: „Minden virág csupa ellentmondás.”, hogy„ …két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat.”, hogy „Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet.”, hogy „…magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint másokon”, hogy „Ha az ember mindenáron szellemes akar lenni, megesik, hogy egy kicsit elveti a sulykot.”, hogy „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”, hogy „Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van.” Ha nem olvastam volna kamaszkorom elején Saint-Exupéry-t, lehet, hogy soha sem érdekelt volna Seneca, Montaigne, Márai Sándor, Umberto Eco, Hankiss Elemér, Buda Béla, Csíkszentmihályi Mihály vagy Georg Simmel se. Mikor pár éve, felnőtt fejjel Párizsban jártam, ciki-nem ciki, vettem egy „kisherceges” fém kulcstartót. Sokszor végigsimítom, és nagyon vigyázok rá. „És soha egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos!”
Ajánló 9789635397556
(Ciceró Kiadó, 2011) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Anderson, Laurie Halse: Jégviráglányok Demeter Mónika A FSZEK Dagály utcai könyvtárában mint lelkes "könyvmolyt" felkértek, írjak pár gondolatot egy számomra fontos könyvről. Itt kerültem bajba, hiszen annyi fantasztikus alkotással találkoztam - ha csak az elmúlt 1 évet nézem -, hogy a bőség zavarában kellett egy kis idő, amíg kiválasztottam egyik kedvenc könyvemet, hogy megoszthassam, és szívből ajánljam Önöknek! Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című könyvét azzal a nem titkolt szándékkal választottam, hogy hiszem, minden korosztály számára - nemtől függetlenül - tanító jelleggel bír. A történet középpontjában egy tizenéves fiatal lány áll, akinek nemcsak korosztályának sajátos problémáival kell(ene) megküzdenie, hanem szülei válásával is. Ezt még tetézi jellemének deformitása saját magával szemben, azaz olyan torz énképet állított fel, ami egyenes úton vezetett az anorexia betegséghez. Az események láncolata; a főszereplőnek a józan ítélőképesség és a már-már perverz önmarcangolás közötti harca; a tinik napi szinten megélt fájdalmának, kételyének, belső viaskodásának világába ily módon nyújtott betekintése felejthetetlen élmény az olvasó számára. Ugyanakkor felhívja a figyelmet a betegség által generált hazugságokra, sunyiságra, úgymond az "ötletek" széles tárházára, mindarra, amire a betegek képesek, hogy félrevezessék szeretteiket és torzult énképük továbbra is "kielégülhessen". A könyv végéig, a katarzisig, feszült figyelemmel kísérjük a történetet, és csak reménykedhetünk a jó befejezésben. Az írónő tükröt tart a társadalom felé. Legyen szó szülőkről vagy leendő szülőkről; diáktársakról, barátokról; tanárokról, vagy egészségügyi dolgozókról..., a lényeg a másik iránti figyelem! Járjunk nyitott szemmel, figyeljünk egymásra, mert ez a sunyi betegség hirtelen csap le és nagyon hamar végzetessé válhat. Akik ennek potenciális alanyai: a fiatal, befolyásolható, még kiforratlan jellemű tizenévesek. Ugyanakkor megmutatja a felelősséget is mindenki számára! Nem elég csak felületes kérdéseket feltenni, meg is kell várni a választ; nem elég lerázni magunkról a terhet azzal, hogy rengeteg problémánk van; akik olyan munkakörben dolgoznak, ahol emberek életéről van szó, a felelősség még nagyobb kell(ene), hogy legyen, hiszen akit "megteremtettünk", s akinek az élete kis túlzással a kezünkben van, azért felelősséggel tartozunk... életünk végéig!!! Ezzel a kis ajánlóval, remélem, mindannyiuk kíváncsiságát felélesztettem, sőt, mivel az írónő anorexiában, bulímiában szenvedőkkel is beszélt, mielőtt a könyvet megírta volna, csak tanulhatunk a leírtakból!!!
Ajánló 9789630791649
(Európa Kiadó, 2011) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Calvino, Italo: Ha egy téli éjszakán egy utazó Bujka Zsolt A kedvenc könyvem Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó című, eredetileg 1979-ben, magyarul pedig először 1985-ben megjelent regénye. Öt évvel ezelőtt olvastam először, és azóta meg akartam szerezni, nagyon kellett volna házikönyvtáramba, de hiába jártam az antikváriumokat, sehol sem bukkantam rá. Annyira tetszett, hogy még arra is gondoltam, kiveszem a könyvtárból, laponként lefénymásolom, és azt valahogy összefűzöm. Végül mégsem tettem meg, mert egy könyv nemcsak szellemi, de esztétikai élményt is nyújt, egy ilyen saláta pedig minden lett volna, csak nem esztétikus. Aztán tavaly csodák csodájára újra kiadták. Ahogy tudomást szereztem erről, egyből megvettem, hiszen ha elfogyna, ki tudja, kiadnák-e valaha megint. Egyrészt sajnos nem aktuális „sikerszerző” műve (az író 1985-ben, a kötet magyar kiadásának évében hunyt el), másrészt maga a regény is inkább egy szűk réteg ínyencségének (illetve egyetemi tananyagnak) számít, mintsem bestsellernek (legalábbis hazánkban, hiszen azért egy világszerte ismert és elismert, népszerű regényről, a posztmodern irodalom egyik alapművéről van szó). Ha van olyan irodalmi alkotás, amit lehetetlen lenne filmre vinni (növelve ezzel a mű népszerűségét), Calvino regénye mindenképpen ilyen, ez a könyv ugyanis nem más, mint az olvasás dicsőítése – napjaink internet uralta világában nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek fontosságát. Mert miről is van szó? A könyv hőse maga az Olvasó és az Olvasónő, a cselekmény pedig egész egyszerűen akörül bonyolódik, hogy szeretnék megszerezni az általuk olvasott könyv egy hibátlan, teljes szövegű példányát, ugyanis mindketten kötéshibás köteteket fogtak ki – eleve ez a körülmény ismertette meg egymással a könyv két hősét. Ez sem hétköznapi ötlet, hát még a mű kezdőmondata: „Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazót kezded éppen olvasni.” Igen, kezdetben a kezünkben tartott könyv áll az események középpontijában, ám csakhamar kiderül, hogy amit a regényben Olvasó és Olvasónő olvasott, a kötéshiba folytán nem a Ha egy téli éjszakán egy utazó című könyv volt, hanem Tazio Bazakbal lengyel író Malbork városperemén című műve, vagyis annak első néhány (az említett hiba folytán a kötetben újra és újra ismétlődő) oldala a Calvino-könyv borítójába kötve. Csakhogy ekkor már a lengyel író könyve érdekli a két olvasót; megkapják azt a könyvet, amellyel hasonlóan járnak, de akkor már az a harmadik könyv tűnik izgalmasabbnak, és ilyen-olyan módosításokkal ez a jelenet még megismétlődik néhányszor, de sohasem unalmasan. A sztori pikantériája elsősorban az, hogy hiába tartjuk kezünkben „Italo Calvino új regényét”, mint kiderül, valójában mi magunk sem olvasunk egy sort sem ebből a könyvből – ellenben csomó végtelenül izgalmas töredéket olyan fiktív íróktól, mint a már említett Bazakbal. Persze a könyv minden sora Calvinótól származik, ahogy az az ötlet is, hogy a huszonkét részre osztott könyv egytől tizenkettőig számozott fejezetekből áll, ezek azonban nem egymás után jönnek, hanem további tíz már címmel ellátott résszel váltakoznak, amelyek mind-mind egy újabb regényszöveg-töredéket rejtenek. Maguk a címek összeolvasva pedig egy felettébb titokzatos kérdő mondatot adnak ki – szerintem már ennek elolvasása felkelti az érdeklődést a teljes regény iránt. Felesleges lenne ennél többet mondani róla, hiszen talán még így is alig érthető, amit leírtam; a helyzet csak rosszabb lenne akkor, ha még részletesebben próbálnék írni a műről, mert ahhoz, hogy összeálljon, érthető legyen, tényleg magát a regényt kell olvasni. Én, mint szenvedélyes olvasó, nagyon örülök annak, hogy született egy ilyen könyv, amely tényleg az olvasás élvezetéről szól elsősorban – és talán nem ártana elolvasni azoknak, akik a nyomtatott könyv (vagy talán maga az olvasás?!) „halálát” hirdetik. Talán ők is ráéreznének a könyv, illetve eleve az olvasás ízére és szépségére. Egyébként, mióta először olvastam, azon töprengek, vajon Calvino ezzel a páratlan ötlettel használta fel tíz (egyébként remek) regénytöredékét, vagy az ötlet volt meg előbb és ezek a részek már eleve töredéknek íródtak?
Ajánló 9639492856
(Akkord Kiadó, 2006) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Hawking, Stephen W.: Az idő még rövidebb története Barta Tiborné Ez a könyv nem kevesebbet akar leírni, mint a világegyetem keletkezését és jelenlegi ismereteink szerinti jövőjét. Tudományosan, de közérthetően szól természettudományi ismeretekről, az ember érteni véli a világ működését. Megértjük a világegyetem rendjét és hogy ezt a rendet a földön történő események nem befolyásolják. Megtanít minket a logikus gondolkodásra, szellemi és lelki önállóságra; a logikus gondolkodás befolyással van morális viselkedésünkre (szeretet, bizalom stb.) is. Azért is fontos könyv, mert felkeltette érdeklődésemet más fizikai és matematikai tartalmú könyvek elolvasása iránt. Iskolai tanulmányok, tudományos-fantasztikus könyvek olvasása jó alapot nyújt, hogy az ember további ismereteket szerezzen a természettudomány területéről. S. Hawking esete még arra is jó példa, hogy mozgásképtelen ember is lehet teljes értékű, alkotó munkát végző kiváló elme.