Ajánló 9638254599
Date
1999
Authors
Journal Title
Journal ISSN
Volume Title
Publisher
Feketa Sas Kiadó
Abstract
Thoreau ürügyén
Hegedűs György Tamás írása
Henry David Thoreau: Walden
Csupán néhány - bennem felvetődött - gondolatot szeretnék megosztani a blog olvasóival a Walden ürügyén. Jókora késéssel, 1969-ben jelent meg magyarul, majd 1999-ben és 2008-ban újra kiadták, két másik művével együtt. Ki is volt Henry David Thoreau? 1817-től 1862-ig élt, s fő műve a Walden (1854), amelynek műfaja meghatározhatatlan (csak néhány példa erre a bizonytalanságra: regény-napló, esszéregény, esszégyűjtemény, élménybeszámoló, naturalisztikus vízió, visszaemlékezések). A tény az, hogy Thoreau „kivonult” a társadalomból. (Nem mellesleg Nádas Péter fontos olvasmánya a Walden, s Ő szintén „messziről”, „kívülről”, de korántsem közömbösen szemléli társadalmunkat.)
Thoreau a Walden-tó mellett épített magának „házat”, két évig élt ott. Miniciózusan írja le a ház építésének költségeit, a vele történteket, puritán életmódját, ottani életét. Szerinte a társadalomban (vagy abban a társadalomban, amely körülötte van) nem lehet élni. Nem véletlen, hogy nevéhez fűződik a „polgári engedetlenség” (a „civil disobedience”) fogalma. Nem ő volt az első és nem is az utolsó, aki elutasította, elutasítja a társadalmat. Az alapvető kérdés csak az, hogy miért. Lehet-e – s ha igen, akkor hogyan - LÉTEZNI a társadalmon kívül? A három kérdés szorosan összefügg egymással. Ha időrendben haladunk, Thoreau-nak mind elődjei, mind követői akadtak a világban és hazánkban is. MIÉRT? A társadalom, amelyben élünk, elfogadhatatlan. HOGYAN? Önkéntesen vagy kényszerűségből. LÉTEZIK-E élet a társadalomból kiszakadva? Erre mindenki más - vagy felemás - választ ad. Többnyire utópisztikus művek azok, amelyekre utalni kívánok, s a szerzők elméletük bizonyítása céljából választják a „kivonulást”.
„Akik azt hiszik, hogy erős akaratuk van, és sorsuknak egyedül ők a kovácsai, csak úgy hihetik ezt, ha az önáltatást mesteri fokon művelik.” – írta James Baldwin amerikai író. Szavai szerint nem vagyunk függetlenek embertársainktól, egyedül nem létezünk, csak mások által… Próbálkozások azért voltak, vannak, lesznek. Cervantes hőse, Don Quijote, „nem kíván” vagy nem akar tudomást venni az őt körülvevő társadalomról – kudarca egyértelmű.
Daniel Defoe egy lakatlan szigetre küldi hősét (részéről önkéntesen vagy „önkényesen”, Robinson részéről kényszerűségből), álljon helyt önmaga a társadalmon kívül. Korántsem kalandregény az övé, hanem utópia. Robinson megáll a saját lábán, de „felhasználja” addigi élete tudását, amely nem a saját fejéből pattant ki, hanem mások (a társadalom) tudásának elsajátított tapasztalatai. Ugyanígy jár Jonathan Swift Gulliverje is, aki (szintén nem önként) sok-sok társadalmi berendezkedést tapasztal-ismer meg, de nem talál jobbat annál, ahonnan jött… Voltaire Candide-ja sok utazás és tapasztalatszerzés után vonul el „kertet művelni”. Megteheti… Sok megpróbáltatásban volt része.
Verne hősei az élet „igazi” hajótöröttei, nem önkéntesen választják a kivonulást (Rejtelmes sziget, Kétévi vakáció - kivétel Nemo kapitány és Sándor Mátyás – nekik „céljaik” vannak), s a szereplők úgy - ahogy helytállnak. Jókai „arany embere” is élettapasztalatok tömegével (és kényszerűségből) talál otthonra a „Senki szigetén”, de nem EGYEDÜL, hanem családjával, egy „új” társadalmat teremtve. Mikszáth Kálmán hősei - a Különös házasságban - eltűnnek. Távoznak, egy nem létező, általunk nem ismert világba… Pongrácz István (Beszterce ostroma) saját „társadalmat” teremt magának, sikertelenül.
Németh László Kárász Nellije (Iszony) „iszonyatos” tette és kényszerű magánya elől menekül (karitatív célokból, de önző módon) a társadalomba… Ugyanígy alakul az Emberi színjáték hősének, Boda Zoltánnak élete is, de az ő sorsa végül „világon-kívüliség”-gé válik.
Vernéhez hasonlóan (Kétévi vakáció), de nem romantikus, hanem teljesen realisztikus módon William Golding a legyek urában „létrehozat” a gyerekekkel egy új társadalmat, amely félelmetesen hasonlít történelmünk bármely korszakához, ember emberhez, való viszonyához. De ezzel már a szociálpszichológia ingoványos talajára tévednék…
Új társadalom. Az amerikai mítosz, az amerikai álom alapvető fogalma ez. A bevándorlók (szintén saját felhalmozott tudásukat felhasználva, s magukhoz asszimilálva Amerikát) létrehozzák ezt az új társadalmat (csak egy példa Vilhelm Moberg tetralógiája a svéd „honfoglalókról”, de említhetném Howard Fast nevét is). Aztán kiderül, hogy ez a társadalom sem megfelelő, nem lehet benne élni. Menekül Thoreau, majd századunkban Kerouac, Salinger, Updike... És végül, de nem utolsósorban Paul Auster, akinek hősei „távoznak, rohannak”, hol egy vörös autóval, Amerika országútjait róva, hol falat építenek (teljesen céltalanul), hol a valaha volt némafilmeket kutatják, hol A végső dolgok (szörnyű) országában élnek.
Thoreau „természetes” elődje Rousseau (mint a mi Csokonaink…). De Rousseau elmélete sem igazolódott be soha… Nem élünk, nem élhetünk egyedül (bár néha talán jobb lenne), már csak azért sem, mert nemcsak tanulunk egész életünk során, hanem „bennünk van az emberiség”, már a génjeinkben is, annak ellenére, hogy „egyedüli példány” vagyunk. Ahogy ezt Thoreau (Kosztolányinál kevésbé szebben) megfogalmazta:
„Ha én nem vagyok én, ki lenne az?”