1308 - Dagály utcai Könyvtár

Permanent URI for this community

https://dspace.fszek.hu/handle/20.500.14711/66939

Browse

Now showing 1 - 20 of 44

Ajánló bibFSZ00049130
(Európa Kiadó, 1968) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Böll, Heinrich: Egy szolgálati út vége Wilk János: Életem fontos könyve (Olvastam: 1970–2012) Olvasd el, érdemes! Befelé figyelj! Így lett emlékezetes számomra ez a könyv. Akkoriban még „vonalas” volt a németeket nagyon nem szeretni. Ezt „indokolta” a történelmi sérelmek vélt és valódi sora, a rossz természetünket bátorító szövetségeink szégyene, és az évezredes együttélésben megirigyelt anyagi és kulturális sikerességük. Így gondolva a vesztes háború után a ránk kényszerített szlovák-magyar lakosságcsere „igazságos” alapjakén szolgált a kitelepített sváb, német lakosok vagyona. És szokásba jött a hazai zsidóüldözés teljes felelősségének és lelki terhének a németekre hárítása. Böll korábbi műveiben a náci múlt, a más népekkel szembeni bűnök felelősségét vállalta fel népe nevében. Erről a példáról mi csak jóval később értesültünk. Ez a műve már az újjáépítés gazdasági csodáját produkáló, teljes nemzetközi elismerését elérni kívánó NSZK jelenidejében játszódik a nyugati megszálló hatalmak által diktált és a német városi hagyományokból alkotott demokratikus berendezkedés államában – „tekintettel a nemzetközi helyzetre” (Ich bin ein Berliner! 1963;Vietnam, ante1968). A regénybeli perben, gazdag szereposztásban bemutatott kisvárosi emberek otthonos polgári társadalmat jelenítenek meg. Böll e művét Gottfried Keller-i, Thomas Mann-i klasszikus elbeszélő tehetséggel és humorral írta. Jó hírt ad a német (itt minőségjelző!) iparosról, vendéglősről, emberértő plébánosról és másokról. Ez a világ érdemeik által méltó az olvasó szeretetére. Az ’56-os elítélt Gáli József nosztalgiát keltő fordítása nem a véletlen műve! Mi ekkor, a ’65-ös gazdasági mechanizmusreform utáni években a szocialista és kapitalista gazdaság konvergenciája által egy ilyen „emeltfejű” polgári létben bizakodtunk. Magunkban, persze – a prágai tavasz elnyomásának árnyékában. Katonaviselt cinkossággal vidultam a mindenütt pazarló állami cég (a hadsereg) tekintélyének civil kigúnyolásán –egy avantgarde művészi akció: a happening formájában. A Bundeswehr, mely a fiatal állam „szent tehene”, a Spiegel elleni (1962) fellépésük kudarca után, e provokatív függelemsértés feltűnésmentes elsimításában érdekelt. A kijelölt új államügyész ezt az erélytelen vádat képviseli. A „komolytalan játék” a nyugalomba vonuló vajszívű bíró utolsó ügye. Az írói dramaturgia önkényével zajló tárgyalás, az ismerős jogászi „csiki-csuki” – nem tanpélda, jó fikció. A vádlottak és védők a német precizitás túlhajtásával, zseniális szakértői monológok (Grahn, Büren), a vádlottak iránt nyíltan elfogult tanúk (Hall, Kolb)„előzékenyen” igyekeznek a tényállást bemutatni a nyilvánosságnak, a pazarló, de konokul adóztató állam, és a kisipart, szépet elnyomorító nagyipari gazdaság ellenében. Hiába! A kritikus sajtót bulvárhírek után futtatják a dörzsölt politikusok. A mű időszerű, mióta beléptünk a NATO-ba és részt veszünk az orwell-i „világbékében”, s kezdünk feleszmélni a vágyott újvilágban. Böll őskeresztény anarchizmusát, romantikus antikapitalizmusát ezért szívből elfogadjuk. Az író a szó szerinti jegyzőkönyvre utaló stílusban többszöri nézőpontváltással él. A tömör szöveg a jó ügyhöz méltó figyelmet kíván, mert az írás mondatait, az alárendelt mondatok arabeszkjeivel olyan hosszúra nyújtja, hogy időnként meg kell ismételnie az állítmányt. Alkalmazza a német mondat „alagútjellegét” (kösz! prof. Salyámosi), melyben az az utolsó szóval nyeri el végső értelmét. Ha elkapjuk a dikció ritmusát és „bennfentesen” ismerjük a szereplők viszonyait, már az első olvasás is nyerő. Ui.: Bár eszembe jutna, hogy ki mondta nekem negyvenvalahány éve, hogy olvassam el ezt a könyvet – ezúton tudatom vele elévülhetetlen érdemét! Mert a humor ugyan nem elég a világ megváltásához, de igen jó mellékhatásai vannak. Fordította: Gáli József, Európa 1968, 16 000 példány! (Ende einer Dienstfahrt 1966. Köln)
Ajánló 9631113663
(Móra, 1978) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Lázár Ervin: A nagyravágyó feketerigó Ez a történet a gondviselés mibenlétének bájos meséje. A mese főhőse egy kis feketerigó, aki elégedetlen önmagával. Rútnak tartja fekete tollazatát a többi – gyönyörű színekben pompázó – madártársához képest. Pedig a sokféle fekete közül az ő tollazata fénylő fekete volt, ami úgyszintén gyönyörű. Csakhogy ezzel ő nem volt tisztában, nem volt helyén az önismerete. Rút tollazatát okolta azért, hogy neki még nincsen barátja. Pedig nagyon szerette volna, ha lenne. Hát így van ez velünk, emberekkel is. Nem vagyunk tisztában értékeinkkel. Rossz helyen keresgélünk örömet, barátot. Mesterségesen akarunk mások lenni. Csupán külsőségekben színesítjük magunkat, és azt gondoljuk, hogy mi mindent megtettünk a cél érdekében. S a legszomorúbb ebben az értelmetlen erőlködésben az, hogy elveszítjük józan ítélőképességünket. Végül már csak mi magunk nem látjuk, hogy mennyire nevetségessé, szánalmassá váltunk azért, hogy mások legyünk. Olyan „mások”, akire senki nem kíváncsi, és akire senki oda nem figyel, mert nem igaz. Amikor pedig eljön VALAKI ÉRTÜNK, elbújunk, elrejtőzünk, mert nem merjük elhinni, hogy önmagunkért szerethetők vagyunk, hogy valaki kíváncsi ránk a festetlen, természet adta önmagunkra. A kis rigóért is hónapokon át időről időre elment egy kisfiú, mert szeretett volna egy madárbarátot magának, akiről gondoskodhat. Neki pont a kis feketerigó tetszett meg s őt várta kitartóan, hogy találkozhasson vele. A buta kis madárka persze nem mert előbújni fekete tollazattal, mert annyira félt, hogy Ő nem kell majd a kisfiúnak, s hogy őt önmagáért nem fogja szeretni. Ezért hát egyre nevetségesebb színeket kent magára, különböző madártársait utánozva. Ezen persze jókat derültek a többiek, és hamar ki is derült róla, hogy valami nem stimmel nála. Végül sárgarigónak álcázva már elő mert bújni, hogy találkozzon a kisfiúval, aki el is árulja, hogy már nagyon régóta szeretne találkozni a feketerigóval. Szegény kis rigó ekkor eszmélt rá, hogy milyen nagyon buta volt. Számomra a nagyravágyó feketerigó meséje megrendítő történet a Gondviselésről, mely akkor is van, ha nem érezzük, a Barátságról, amiért nem merünk nyúlni, és a Szeretetről, amelyet nem kell kiérdemelni, mert valódi. Minden mesterkedésünk ellenére a lehetőség ott van egy jobb életre, egy barátra, a szeretetre. Mi nem vagyunk ott… Valamiért nem vagyunk képesek elfogadni azt, amit az Élet, a Gondviselés felkínál…
Ajánló 9631505243
(Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Jókai Mór: Politikai divatok Eszesné Erdélyi Ildikó Popper Péter fogalmazza tökéletesen legfontosabb könyveiről: „Ők én vagyok.” Sok kedvenc íróm van, szeretett könyvem. Ők, úgy érzem helyettem, belőlem szólnak. Jókai: Politikai divatok c. regénye diákkori lelkesedések élménye volt. Mindig egyik kedvencem maradt. Az 1848-as szabadságharc leverése utáni időket, az üldözöttek hontalanságát, /Jókai személyes élményei/ a legyőzöttek keserveit élhetjük át ebben a regényben. „Minden sikeres férfi mögött áll egy nő.” /Esetenként kettő./ Ezt Jókai remekül tudta és itt fejet hajt a szabadságharc női szereplői előtt. A főhőst, Lávay Bélát az édesanyja és a felesége menti. Az idős édesanya kész pisztolypárbajt vívni katona fia becsületéért. Felesége – Judit – tűzön, vízen, halálos betegségen, saját becsülete árán menti meg férje életét. „Isten csodákat tett, hogy egy asszony keze kihozta őt a sírból, hogy egy asszony keze által visszaadta az életét.” /Jókai/ Véletlen egybeesés: Olvasmányélményem időszakában írta Huszka Jenő Szabadság szerelem című operettjét a fenti regény alapján. Örömömben levélben köszöntöttem a nagy zeneszerzőt. A mellékelt dedikált fényképet küldte és köszönte írásom. Féltve őrzött emlékként tartogatom évtizedek óta a megtisztelő figyelmességet. Jókai regénye így írta bele magát az életembe.
Ajánló 9637548408
(General Press Kiadó, 1994) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Cocteau, Jean: Vásott kölykök Kunszenti Erika Talán tízévesen fantasztikus bácsival találkozhattam. Ő volt József Attila testvérének Jolánnak második férje, az ígéret szerint - amit apu előlegezett -majd mesél Attiláról. Így is lett, megtudtam olyan dolgokat, amit sem a tankönyvből sem a magyartanártól nem lehetett tudni. Oda voltam a gyönyörűségtől, lógtam a bácsin, aki szívesen sétált velem és szüleim helyett foglalkozott velem. Balatonlelle helyszíne történetemnek, ahol nem volt sok látnivaló, ezért többször megálltam a könyvesbolt előtt nézegetni majdani könyvtáram számára a plafonig érő könyvespolcokra valót. Feltűnt egy keskeny elegáns könyv, borítóján férfit ábrázoló portréval. A címe:Vásott kölykök, írójának neve számomra akkor még kimondhatatlan. Amikor a bácsi visszautazott Budapestre megajándékozott ezzel a könyvvel, megtanította Cocteau nevének helyes kiejtését, hozzátéve, hogy kitűnő író, örül a jó választásnak. Igen ám de szigorú atyám mivel eldicsekedtem a történtekkel, beleolvasott a könyvbe méghozzá a végkifejlet táján, amikor a főhős, Paul belehal a nagy adag kábítószerbe, amit bevett. Óriási cirkusz lett, a bácsi mindent megkapott, amit egy feldúlt apa ilyenkor kitalál és a könyv el lett kobozva. Sírtam üvöltöttem, hogy az az enyém én kaptam, kapsz majd pofont mindjárt, jött a válasz és kész. Soha többé nem fogom megtalálni, gondoltam, ezért még ott Lellén a vásárló pénzből fillérenként összelopkodtam a könyv árát, kb.13 forintot, s titkon, egyben diadalittasan elolvastam egy vízparti bokor alatt a vásott kölykök annyira áhított történetét. Akkor valóban kissé korai volt, de később mintegy titkos jelige, megnyitotta jó pár ifjú lázadóhoz a kaput. A bizalomhoz éppen elég volt ennyi: - Melyik a kedvenc könyved? - Neked? - Nekem a Vásott kölykök. - Nekem is. - Miért ? - Mert én is játszom a Nagy Játékot. A Nagy Játék Cocteau főhőseinek Paulnak és Elizabethnek a találmánya, mi csak követtük őket. Jó játék! Mindenkinek ajánlom! Ez pedig életünk adománya és csodája, a fantázia világa.
Ajánló 9638453117
(Tericum Kiadó, 1995) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Luciano De Crescenzo: A görög filozófia rendhagyó története Hont Péter Több mint 2500 év telt el a görög filozófia első virágzása óta. Az egykori görög gyarmatokon élő utódok: a szabók, a borbélyok, a nyakkendő-készítők ma is ugyanúgy gondolkodnak az őket körülvevő dél-itáliai világról, ahogyan egykori őseik. Ülnek a borbélynál a rekkenő hőségben és miközben a mester bepamacsolja arcukat, egyúttal tisztába tesz egynémely kérdést, megmagyarázza vendégeinek a világ működését. Mi különbség van egy nápolyi szabó eszmefuttatásai és Anaximenész gondolatai között? Semmi. Úgy látszik, hogy ugyanaz a táj ugyanazokat a gondolatokat szüli évezredek óta. A professzor könyvéből kellene tanítani a középiskolások számára a görög filozófiát. Aki ennyi anekdotát tud azokról az évezredekkel ezelőtt elhalt filozófusokról, mint ő, az nagyon ismeri tárgyát. Olvasás közben olykor az volt az érzésem, hogy megfilmesítésre vár a könyv. Ha a Monthy Python Társulat készítette volna el, még világsiker is lehetett volna. Ismerjük Herakleitosz kijelentését: „Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni”. Egy tanítványa az abszurdumig fokozva tanítását kijelentette, hogy „egyszer sem”! Pitagorasz olyan szektát alapított, amelynek furcsa szabályait máig senki sem fejtette meg. Lássunk néhányat: Ne egyél lóbabot! Ne vizelj a Nap felé fordulva! Ne nyúlj fehér kakashoz! De Crescenzo professzor beszámol Pitagorasz halálának körülményeiről is. Tudják, mi okozta halálát? Amikor ellenségei megtámadták és felgyújtották a villát, amelyben tanítványaival lakott, az idős mester nem volt hajlandó átgázolni a ház mögött húzódó lóbab-ültetvényen. Van-e kétség afelől, hogy a görög filozófia története az emberiség egyik legizgalmasabb és legabszurdabb kalandja? Furcsa könyveknek az ismertetése is furcsán ér véget! (Tercium, 1995)
Ajánló 9638396504
(Akkord Kiadó, 1995) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét L.I. Emlékszem jó pár éve, egy iskolai ünnepség filmvetítésén láttam először a művet. Nem sokat vártunk tőle, mint általában a hasonló ünnepi propaganda filmektől. - Legalább nincs tanítás! – mondtuk. Először a kiváló szereplők játéka /Őze Lajos, Márkus László, Latinovits Zoltán, Pécsi Ildikó stb./ fogott meg, majd a történet kibontakozása teljesen lenyűgözött. 1944 őszén a nyilas hatalomátvétel után Budapest egyik kiskocsmájában estéről estére összegyűlik egy asztaltársaság. Négy hétköznapi ember: Gyurica úr, az órás, Király úr, a könyvügynök, Kovács úr, az asztalos, s a mindenki által kedvelt, csaposból lett kocsmáros: Béla kolléga. Ők négyen – különbözőségeik ellenére – napról napra összejárnak, s civódással, heccelődéssel fűszerezett, barátságos hangulatban, az élet kérdéseiről filozofálva töltik együtt estéiket a pesti kocsmában. Egy alkalommal idegen csöppen a társaságukba: Keszei Károly, a hadirokkant fényképész. Beszélgetésük során Gyurica úr a maga szokottan gunyoros modorában felteszi a kérdést: ha módjuk lenne haláluk után feltámadni és választani, vajon kinek a sorsát vállalnák? A gazdag, korának erkölcsei szerint élő, lelkiismeret-furdalás nélkül „rabszolga-tartó” zsarnok: Tomóceuszkakatiki, avagy az agyongyötört, megalázott, de tiszta lelkű rabszolga: Gyugyu életét? Az „erkölcsi szennyet” nem is érzékelve teljes-boldog, avagy az erkölcsében tiszta, de nyomorult életet? A kérdés csak látszólag az. A rá adható válasz nyilván csak a zsarnok szerepének választása lehet, ha tényleg őszintén dönt az ember, és önmagát sem csapja be. Valami viszont nincs rendjén ezzel a példázattal, és ezt a szereplők is észreveszik – Keszei kivételével: a választási lehetőség irreális, a valóságban nem létező emberi személyiségeket és szerepeket tételez fel. Tehát olyan emberek, mint amilyenek a példázatban szerepelnek, nem léteznek. Nem lehetséges, amit Gyurica állít Tomóceuszkakatikiről: „nyugodtan élte le az életét, mert mindazt, amit tett, kora helyénvalónak ítélte, rendben valónak tartotta, mint jogot, ami Tomóceuszkakatiki megilleti.” Azért, mert a „kor erkölcse” miatt cselekszik az ember aljasságot, ő még tudja, hogy helytelen a magatartása, és köteles változtatni rajta. Ha ezt nem teszi, akkor a korerkölcsre való hivatkozás sem menti fel őt a bűn alól. A vita elindul és hosszas töprengés után is csak a fényképész tudja egyértelműen Gyugyu szerepét felvállalni. A társaság nem hisz az őszinteségében. A kérdés pedig tovább gyötri a négy embert, még Gyuricát is. Másnap a sértett Keszei feljelenti őket. A nyilasok elviszik a négy barátot. Az igazi erkölcsi próbatétel itt vár rájuk. A kifinomult nyilas vezető ugyanis morálisan próbálja megtörni őket: szabadulásuk ára egy félholtra vert kommunistának adott pofon. Sem Király úr, sem Kovács úr nem vállalja ezt a bűnt. Béla kolléga a nyilasok ellen fordul. Akik magukba nézve nem tudtak, vagy nem akartak Gyugyuk lenni, a poklok órájában a mártíromságot választják. Nem adják fel az emberséget, a bőrükért. Egyedül Gyurica az, aki odalép, és üt – viszont ő nem tehet mást. Üldözött zsidó gyermekeket fogadott be magához. Az általa felállított „tiszta képlet” helyett a bújtatott életek kényszerítik; ha pusztul, azok is elpusztulnak, akiket megmentene. Inkább a „lelkét”, a hitét, önérzetét hagyja veszni. „Önmagát” – ez a legnagyobb áldozathozatal. A mű hatásosan mutatja be, hogy lelkiismeretünk olykor a „józan észt” is képes legyőzni, ha valami értékesről van szó, amelyben hinni lehet, sőt kell, s amelyért meghalni is érdemes. A film megtekintése után azonnal a könyvtárba siettem, és kikölcsönöztem a könyvet! Azóta többször is elolvastam ezt az igen logikusan érvelő, ugyanakkor megrázó erejű alkotást.
Ajánló 9638254599
(Feketa Sas Kiadó, 1999) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Thoreau ürügyén Hegedűs György Tamás írása Henry David Thoreau: Walden Csupán néhány - bennem felvetődött - gondolatot szeretnék megosztani a blog olvasóival a Walden ürügyén. Jókora késéssel, 1969-ben jelent meg magyarul, majd 1999-ben és 2008-ban újra kiadták, két másik művével együtt. Ki is volt Henry David Thoreau? 1817-től 1862-ig élt, s fő műve a Walden (1854), amelynek műfaja meghatározhatatlan (csak néhány példa erre a bizonytalanságra: regény-napló, esszéregény, esszégyűjtemény, élménybeszámoló, naturalisztikus vízió, visszaemlékezések). A tény az, hogy Thoreau „kivonult” a társadalomból. (Nem mellesleg Nádas Péter fontos olvasmánya a Walden, s Ő szintén „messziről”, „kívülről”, de korántsem közömbösen szemléli társadalmunkat.) Thoreau a Walden-tó mellett épített magának „házat”, két évig élt ott. Miniciózusan írja le a ház építésének költségeit, a vele történteket, puritán életmódját, ottani életét. Szerinte a társadalomban (vagy abban a társadalomban, amely körülötte van) nem lehet élni. Nem véletlen, hogy nevéhez fűződik a „polgári engedetlenség” (a „civil disobedience”) fogalma. Nem ő volt az első és nem is az utolsó, aki elutasította, elutasítja a társadalmat. Az alapvető kérdés csak az, hogy miért. Lehet-e – s ha igen, akkor hogyan - LÉTEZNI a társadalmon kívül? A három kérdés szorosan összefügg egymással. Ha időrendben haladunk, Thoreau-nak mind elődjei, mind követői akadtak a világban és hazánkban is. MIÉRT? A társadalom, amelyben élünk, elfogadhatatlan. HOGYAN? Önkéntesen vagy kényszerűségből. LÉTEZIK-E élet a társadalomból kiszakadva? Erre mindenki más - vagy felemás - választ ad. Többnyire utópisztikus művek azok, amelyekre utalni kívánok, s a szerzők elméletük bizonyítása céljából választják a „kivonulást”. „Akik azt hiszik, hogy erős akaratuk van, és sorsuknak egyedül ők a kovácsai, csak úgy hihetik ezt, ha az önáltatást mesteri fokon művelik.” – írta James Baldwin amerikai író. Szavai szerint nem vagyunk függetlenek embertársainktól, egyedül nem létezünk, csak mások által… Próbálkozások azért voltak, vannak, lesznek. Cervantes hőse, Don Quijote, „nem kíván” vagy nem akar tudomást venni az őt körülvevő társadalomról – kudarca egyértelmű. Daniel Defoe egy lakatlan szigetre küldi hősét (részéről önkéntesen vagy „önkényesen”, Robinson részéről kényszerűségből), álljon helyt önmaga a társadalmon kívül. Korántsem kalandregény az övé, hanem utópia. Robinson megáll a saját lábán, de „felhasználja” addigi élete tudását, amely nem a saját fejéből pattant ki, hanem mások (a társadalom) tudásának elsajátított tapasztalatai. Ugyanígy jár Jonathan Swift Gulliverje is, aki (szintén nem önként) sok-sok társadalmi berendezkedést tapasztal-ismer meg, de nem talál jobbat annál, ahonnan jött… Voltaire Candide-ja sok utazás és tapasztalatszerzés után vonul el „kertet művelni”. Megteheti… Sok megpróbáltatásban volt része. Verne hősei az élet „igazi” hajótöröttei, nem önkéntesen választják a kivonulást (Rejtelmes sziget, Kétévi vakáció - kivétel Nemo kapitány és Sándor Mátyás – nekik „céljaik” vannak), s a szereplők úgy - ahogy helytállnak. Jókai „arany embere” is élettapasztalatok tömegével (és kényszerűségből) talál otthonra a „Senki szigetén”, de nem EGYEDÜL, hanem családjával, egy „új” társadalmat teremtve. Mikszáth Kálmán hősei - a Különös házasságban - eltűnnek. Távoznak, egy nem létező, általunk nem ismert világba… Pongrácz István (Beszterce ostroma) saját „társadalmat” teremt magának, sikertelenül. Németh László Kárász Nellije (Iszony) „iszonyatos” tette és kényszerű magánya elől menekül (karitatív célokból, de önző módon) a társadalomba… Ugyanígy alakul az Emberi színjáték hősének, Boda Zoltánnak élete is, de az ő sorsa végül „világon-kívüliség”-gé válik. Vernéhez hasonlóan (Kétévi vakáció), de nem romantikus, hanem teljesen realisztikus módon William Golding a legyek urában „létrehozat” a gyerekekkel egy új társadalmat, amely félelmetesen hasonlít történelmünk bármely korszakához, ember emberhez, való viszonyához. De ezzel már a szociálpszichológia ingoványos talajára tévednék… Új társadalom. Az amerikai mítosz, az amerikai álom alapvető fogalma ez. A bevándorlók (szintén saját felhalmozott tudásukat felhasználva, s magukhoz asszimilálva Amerikát) létrehozzák ezt az új társadalmat (csak egy példa Vilhelm Moberg tetralógiája a svéd „honfoglalókról”, de említhetném Howard Fast nevét is). Aztán kiderül, hogy ez a társadalom sem megfelelő, nem lehet benne élni. Menekül Thoreau, majd századunkban Kerouac, Salinger, Updike... És végül, de nem utolsósorban Paul Auster, akinek hősei „távoznak, rohannak”, hol egy vörös autóval, Amerika országútjait róva, hol falat építenek (teljesen céltalanul), hol a valaha volt némafilmeket kutatják, hol A végső dolgok (szörnyű) országában élnek. Thoreau „természetes” elődje Rousseau (mint a mi Csokonaink…). De Rousseau elmélete sem igazolódott be soha… Nem élünk, nem élhetünk egyedül (bár néha talán jobb lenne), már csak azért sem, mert nemcsak tanulunk egész életünk során, hanem „bennünk van az emberiség”, már a génjeinkben is, annak ellenére, hogy „egyedüli példány” vagyunk. Ahogy ezt Thoreau (Kosztolányinál kevésbé szebben) megfogalmazta: „Ha én nem vagyok én, ki lenne az?”
Ajánló 9639165301
(Atlantisz Kiadó, 1999) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Emile M. Cioran: A bomlás kézikönyve Oláh Tibor írása Önmagában minden gondolat, esszé semleges és ártatlan. Így hangzik a német idealizmus egyik felismert tantétele is, amit Cioran megismételt és könyvében az olvasói számára bemutatott. Az ember hogyléte kölcsönzi a világ számára a megfelelő attribútumokat. Ez a gondolat az eszmék sajátja, amelyből minden esszé az életerejét meríti, és ennek következtében bukik majd el egykoron. Ez nyújt védelmet az emberek számára a bomlás kézikönyve ellen is. Egy és ugyanazon csillag, amely minden gondolat számára megszabja a végpontjaikat. A „dolgok és az események elkeresztelésével játsszuk ki a Megmagyarázhatatlant” (159. o.), erre jött rá a bölcsészettudomány, és más tudományágakkal szemben elég erőt tanúsított ahhoz, hogy mindezt beismerje. Az ember társas lény, és elképzelhetetlen, hogy egyetlenegy ember létezzen csak. Ádámnak azért volt szüksége Évára, hogy mint ember létezhessen. Ők egyetlen perspektívából ítélték meg saját magukat, egymás tükrei voltak. Aki olvas, mindig keres valamit, egy lehetséges válasz fogalmazódik meg a kérdezőben. „Egy könyv ránk gyakorolt hatása csak akkor valódi, ha kedvünk támad tőle, hogy utánozzuk cselekményét, hogy öljünk, ha a főhős is öl, hogy féltékenyek legyünk, ha ő is féltékeny, hogy ágynak essünk, vagy haldokoljunk, ha a hős is beteg, vagy a halálán van.”(113. o.) A könyv az élet legitimálása, vagy a jó dolgok könyörgése akár lázadás formájában is, a kétségbeesést szavak soraira váltva. Az írás ilyen mély értelmű kifejlődésének egyedüli oka az emberi tökéletlenségből és az individuum eszenciájából, a perspektívák sokféleségéből meríti erejét; ezzel megelőzve a beszéd közvetlenségét. A beszéd örök jelenléte és ártatlansága soha nem lesz képes akkora hatást gyakorolni a hallgatóságra, hogy annak semlegességét hangsúlyoznunk szükséges volna. A beszéd sohasem lehet abban az értelemben semleges, ahogyan egy írott gondolat az. Az eszmék semlegességéhez hozzátartozik, hogy mindig az ember a kérdező és a szemlélő: „bármelyik vágyunk újrateremti a világot, közben pedig gondolataink bármelyike megsemmisíti…”(98. o.) Arról a szerelemről egy sort sem tud írni a költő, ami tökéletes és annyira szép, hogy már önmagában minden színt tartalmaz. Az író, amikor odaül íróasztalához, saját magát győzi meg és foglal állást egy bizonyos kérdésben, érzéseit, hitét támogatja, könnyítve kétségbeesett lelkén. Lehetősége van olyan nézőpontból a világra tekinteni, melyből értelmezi azt. Ez a sajátos nézőpont műalkotásának eredete. Ezzel a műalkotással találkozik az utókor, vagy már a művész (az író) saját kora is, megtalálva benne az értékest. Jézus és Szókratész hittek magukban és társaik hitetlenségéhez viszonyultak, ezért nem írtak egy sort sem. Saját hitük, önmagukból táplálkozó gondolatuk, teremtett értékeik vezették őket; és a születésük és haláluk közti távolságot ennek megfelelően maguk szabták meg. A végső órájuk így az ő végórájuk volt. Az abszolút hit forrásának nincs szüksége semmiféle támogatásra, egyetlen betűre sem. „Aki szerelmes, az nem vizsgálja, mi a szerelem, aki cselekszik, nem elmélkedik a cselekvésről: ha tanulmányozom a ››felebarátom‹‹, az annyit tesz, hogy nem az már, és amikor elemzem magam, már nem vagyok ››önmagam‹‹: éppúgy tárggyá váltam, mint a többiek.”(208. o.) A hitre való képességünket éppen úgy nem mi szabjuk meg, miként a betegségekre való hajlandóságunkat sem. Az író megdöbbentő párhuzamot lát egy beteg ember és egy hívő lélektani élete között. A betegségben szenvedő ember ugyanúgy kiszolgáltatott betegségének, miként a hívő a hitének. Ők mindketten egy náluknál magasabb erő szerint élnek, és minden nap, amit eltöltenek a földi fényben, ajándék számukra; minden nappal eggyel több és nem kevesebb az idő, amit megélhetnek tökéletlenségükben. Mindketten megszabadultak az élet folyamától, a napok egyre inkább kisebbítő egymásutánjától, a boldogtalanság tehetetlenségétől. Ezzel szemben, aki önmaga lépteit lépi, és nem másokat követ, nem fog botladozni. Van-e bennünk elég erő önálló lépteinkhez? Az elmúlás művészetének antik pompáját már elvesztettük, hiányzik belőlünk az önmagunkból teremtő erő, az egyszeri kezdeményezés kiválósága, már nem magunk szabjuk meg, mikor és hogyan veszünk búcsút a világtól. Az embernek egészségtelensége végett van szüksége örök vigasztalásra. „Épp a tökéletlenségünk révén vagyunk felsőbbrendűek Istennél…”(177. o.) Az olvasó eljutva A bomlás kézikönyve sajátos nézőpontjához, túl azon a ponton, amikor (Isten) „ a nemlét ölén összetalálkozik a maga legemelkedettebb találmányával: saját teremtőjével”(179. o.), megvigasztalódik. Vajon a nemlét nem ugyanannyit ér-e, mint az öröklét? Az úrnak nincs nagyobb szüksége a szolgálójára, mint a szolgának a parancsadójára; a teremtőnek a teremtményeire, hogy az lehessen, akinek mondja magát? Az élet értéke a bomlás és az elmúlás törvényéből meríti fenségességét. „Minden egyes egyén a világ kezdete és vége, legyen az Shakespeare vagy János bá; hisz mindegyik abszolútumként éli át saját érdemeit vagy semmirekellőségét…”(192. o.) Megjegyzés: Az idézetek után szereplő, zárójelbe tett oldalszámok a forrásul használt irodalom –Emile M. Cioran A bomlás kézikönyve, Atlantisz kiadó 1999. lapszámaira vonatkoznak.
Ajánló 9630772469
(Európa Kiadó, 2002) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Találkozásom egy könyvvel Gulyás Viktória írása Már két éve nagy hatással vannak rám Agatha Christie alkotásai. A krimi koronázatlan királynőjének könyveiben nem az ragadott magával, hogy gyilkosság történik, hanem maga a nyomozás módszere. A szerző nyomozóját egyszerre teszi képzelt szereplővé és létező nyomozóvá. A nyomozónak nincsen szüksége modern eszközökre, hogy megoldja a bűntényt, csupán szürke agysejtjeit használja. Ezekben a krimikben az emberi természet van a középpontban. A Cipruskoporsó különösen tetszett, mivel bíróságon kezdődik. A vádlott Elinor Katherine Carlisle, akit azzal gyanúsítanak, hogy megölte Mary Gerardot, nénikéje kegyeltjét. Elinor gondolatban már többször elkövette a gyilkosságot, ezért maga sem tudja, hogy bűnös-e vagy ártatlan. Egyedül a fiatal orvos – Peter Lord – hisz az ártatlanságában, és ő kéri fel Hercule Poirot-t a bűntény felderítésére. A magándetektív sorra hallgatja ki a tanúkat, akik mind Elinor ellen vallanak. A főszereplő a bíróságon ülve visszaemlékszik az eseményekre: „Kezdettől…-gondolta Elinor.- Hogy is kezdődött? Azzal az undorító névtelen levéllel. Igen, azzal kezdődött az egész…” A levélben figyelmeztetik Elinort, hogy veszélybe került az öröksége. Elinornak bűntudata van amiatt, hogy hónapok óta nem látogatta meg beteg nénikéjét, és a levél csak lökést ad ahhoz, hogy útnak induljon. Elkíséri vőlegénye, Rodderick, akit jobban szeret annál, mint ahogy mutatja. Elinor hatalmas önfegyelmével mindig el tudja rejteni valódi érzéseit. Roddy nem szereti annyira, mint Elinor őt. Mikor vidékre érnek, Laura néni újabb szélütést kap, melynek következtében pár nap múlva meghal. Laura néninek nincs ideje végrendelkezni, ezért minden pénzét a legközelebbi hozzátartozója, Elinor örökli. Ez Roddy méltóságát sérti, mert nem bírná elviselni, hogy egy nő tartsa el őt. A könyv egyik fordulata, hogy Roddynak, amint megpillantja Mary Gerardot, elszáll Elinor iránt érzett szerelme, és már csak Mary jár a fejében. Ezt elmondja Elinornak, és elhagyja őt. Elinor 5000 fontot írat Mary nevére, mert tudja, hogy nénikéje hagyott volna rá pénzt. Laura néni halálához az is vezethetett, hogy Hopkins nővér – Mrs. Welman ápolónője – táskájából előző este eltűnik egy fiola morfium. A nővér rábeszéli Maryt, hogy írjon végrendeletet, miszerint új-zélandi rokonára hagyja pénzét. Miss Carlisle úgy dönt, eladja nénikéje házát, mert túl költséges lenne a fenntartása. Egyik délután Elinor elkezdi válogatni nagynénje holmiját. Még azon a délutánon összefut Hopkins nővérrel és Maryvel, akiket meghív, hogy fogyasszák el vele délutáni teáját. Miss Carlisle, jó házigazda lévén, szendvicseket készít vendégeinek. A délután folyamán Mary rosszul lesz, miután a teából iszik. Pár perc múlva Elinor holtan találja a nappaliban. A nővér azonnal őt gyanúsítja, mert mindig gyűlölködve tekintett Maryre. Ezért is vall mindenki ellene. Egy újabb bizonyíték kerül elő a padló repedéséből – a morfiumos fiola címkéjének egy darabja - ami szintén ellene szól. Poirot megkezdi a nyomozást annak ellenére, hogy eleinte ő is kételkedik Elinor ártatlanságában. Elkezdi kihallgatni az embereket, és egy aprócska elszólásnak köszönhetően áll össze a kép. Elinor megemlíti, hogy a gyilkosság előtt felfigyelt egy szúrás helyére Hopkins nővér csuklóján, és megkérdezte tőle, hogy mi történt a kezével. A nővér erre azt felelte, hogy a kapuslak melletti rózsabokor szúrta meg a csuklóját. Poirot-nak eszébe jut, hogy pár nappal ezelőtt felfigyelt erre a bokorra, és észrevette, hogy nincs tüskéje. Rájön, hogy a nővér csuklóján egy tűszúrás nyoma található. Eközben az orvos kétségbeesetten igyekszik elterelni Elinorról a figyelmet. Poirot a bíróságon úgy buktatja le Hopkins nővért, hogy a tanúk közé beidéztet egy gyógyszerszakértőt, aki elmondja, hogy a címke nem a morfiumos üvegről származik, hanem apomorphinum hydrochloricumot – egy erős hánytatószert – tartalmazó dobozról. Hopkins nővér - miután morfiumot tett a teába - beadta magának az ellenszert, így a morfium távozott a szervezetéből. Azért ölte meg Mary Gerardot, mert ő volt az új-zélandi rokon, akire Mary a pénzét hagyta. Hopkins nővért, vagyis eredeti nevén Mary Rileyt letartóztatták. Időközben az orvos beleszeret Miss Carlisle-be. Elinor úgy dönt, hogy ad egy esélyt Peternek, bár tudja, sosem fogja ugyanolyan szenvedélyes szerelemmel szeretni, ahogy Roddyt szerette, de azt is tudja, hogy mellette boldog lehet. Agatha Christie nemcsak krimiket írt, hanem lélektani regényeket is. A legtöbb ilyen műben a cselekmény nem jut el a gyilkosságig (de ha mégis, nem maga a bűntény áll a középpontban), hanem hétköznapibb, emberi történeteket dolgoz fel.
Ajánló 9639303755
(Cartaphilus Kiadó, 2003) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Hesse, Hermann: A pusztai farkas Simon Tamás A könyv egy ötven felé járó, magányos íróról (Harry Haller) szól, aki fásultan éli napjait. Azzal a gondolattal játszadozik, hogy ötvenedik születésnapján még mindig elvághatja saját torkát. Egyszerű életmódjához megvan az anyagi háttere, ezért nem kell részt vennie abban a nyüzsgésben, amit mások hétköznapi életnek neveznek. Hosszú évek alatt teljesen kívülállóvá lett. Nem veti meg a többieket, csak némi bágyadt nosztalgiával ízlelgeti azokat a hangulatokat, amelyekben ő is felnőtt, de már csak emlékeket idéznek. Egy esti barangolása során megjelenik előtte egy kapu „Mágikus színház, belépés nem akárkinek!” felirattal. Érzi, hogy ez neki szól. Egy ott ácsorgó ember a kezébe nyom egy kis füzetet, majd a kapuval együtt eltűnik a semmibe. Harry hazaérve elolvassa a füzetet, ami egy pusztai farkasról szól. A pusztai farkas jelen esetben egy ember, akiben egyszerre van ott a magányos, örökké ellenkező, hagyományokat megkérdőjelező, botrányt kavaró pusztai farkas és a jól nevelt kispolgár, aki nem lépi át a társadalmi korlátokat. Írónk magára ismer a pusztai farkas leírásában. Van egy fejezet a könyvben, amiben Harry-t meghívja volt iskolatársa vacsorára. Az író itt döbben rá arra, mennyire furcsa és vállalhatatlan számára a „normális” élet, képtelen elviselni az átlagpolgár üres szólamait, felszínes kis életét, amit jól berendezett magának úgy, ahogy a többiek. Harry nemsokára megismerkedik egy lánnyal, aki megváltoztatja mindennapjait és segít neki átlépni azt a határt, amit a kispolgári énje nem mert. Megnyílik előtte a „mágikus színház”, így eljut egy másik világba, ami sokkal szabadabb, érzékibb, mint amiben eddig létezett és kiutat jelent eddigi zsákutcába jutott életéből. Hesse remekműve örökérvényű egyetemes emberi kérdéseket vet fel, ezért is az egyik kedvenc könyvem. Hiszi, hogy a világ megváltásának mindenkor az egyén megváltozása a kulcsa, addig a világ nem változik körülöttünk, amíg nem teszünk kísérletet saját magunk megismerésére, illetve önmagunk meghaladására. Amíg nem éljük saját életünket álarcok nélkül, addig a világ is hazug lesz körülöttünk. Sivár, determinált világunkban az egyetlen vigasz az egyéni szinten megélt őszinte, szeretetteljes kapcsolatok megélése. Ezt a művét sokan félreértették. Ahogy Hesse írja: „Ezek az olvasók mintha teljesen átsiklanának azon, hogy a pusztai farkas és kétes élete fölött létezik egy másik, magasabb, örök világ is, a „Traktátus” és a könyv minden olyan része, amely a szellemről, a művészetről és a „halhatatlanokról” szól, pozitív, derűs, egy személy és idő fölötti hitvilágot állít szembe a pusztai farkas szenvedéseivel...... Természetesen nem írhatom elő - és nem is kívánom előírni - az olvasónak, miként értse az elbeszélésemet.... De azért jobban szeretném, ha sokan észrevennék, hogy a pusztai farkas története egy betegséget és krízist mutat be ugyan, ez azonban nem a halálhoz, a pusztuláshoz, hanem ellenkezőleg: a gyógyuláshoz vezet.”
Ajánló 9630774143
(Európa Kiadó, 2003) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - A nagy utazás Csetneki Gábor írása Újraolvastam Jorge Semprun „A nagy utazás”-át, sokadszorra. Valaha, nagyon-nagyon régen - még mintegy az özönvíz előtt -, sokat forgattam ezt a könyvet, mondhatni benne éltem. Valamiképpen iránytű volt és mérce, hűséges útitárs, hivatkozási és vonatkozási alap - fénylő csillag a nem túl távoli, elérhetőnek, megérinthetőnek vélt horizonton. Érdekes, nem tudom már, hogyan s mi módon került a kezem ügyébe először, talán az érettségi táján említette valaki ’68-ban. Arra azonban kristálytisztán emlékszem, hogy a honvédségnél, a nagy tiszai árvíz idején, ’70-ben már velem volt. Szolgálatban, a gátőrségen a homokzsák - töltés és -cipelés szüneteiben vagy azokban a töredék-időkben, amelyek valahogy adódtak, mindegyre „A nagy utazás„-t bújtam. S az idő e résein zöld katonaruhába szuszakolva, Nagyarról, Kisarról, Szentesről, Vásárhelyről vagy a szerb határ mellől, vagy akár a teherautó platójáról egészen Párizsig lehetett látni és még annál is tovább, Compiegne-ig, és tovább: Buchenwald-ig, és még annál is tovább. Nagyon is világos és átélhető volt ott benn, mindnyájunk számára, a szögesdróttal körülvett laktanyában, a tétlen vasárnap délutánokon, hogy miről is beszél Semprun, mikor a láger-béli kintről és bentről, a kint-levésről és a bent-levésről elmélkedik. (Ne felejtsük, 1969-ben vagyunk, egy évvel a prágai tavasz, a bársonyos forradalom eltiprása után, amiből a Magyar Néphadsereg is kivette a részét. Talán Semprun hatására is néhányan arról elmélkedtünk – álmodoztunk, hogy mi nem szeretnénk és nem is fogunk Csehszlovákiába menni, se máshova! Elkötünk egy teherautót és hajts! Neki a jugoszláv határnak, ami ott volt egy félórányira. Kamaszos ábrándozás volt ez, bizonyára, és szerencsére elmaradt elszánásunk, kurázsink valóságos tesztje, helyette árvízvédelembe mentünk, s még előtte hadgyakorlatra, Rezibe, ahol a díszpinty bölcsész-század általános meglepetésre, sikeresen, sőt kiválóan abszolválta a lőgyakorlatot…) Talán mondanom sem kell, nem ez volt az első és egyetlen könyv, ami örvényként beszippantott. Ilyen volt az „Úton”, ilyen az „Ivan Gyenyiszovics egy napja”, majd később „A rózsa neve” is. „A nagy utazás” azonban utazik velem az időben, utazik negyven éve. S talán így is marad ez már, míg ki tudom silabizálni a betűket, míg az olvasás értelmes időtöltésnek tűnik. Az idegen sorsokkal szembesülve tán a magunk sorsához is közelebb férkőzhetünk. De Semprun világa valahogy nagyon is közeli, ismerős világ. Különösen, hogy közben már franciául is el tudtam olvasni „A nagy utazást.” – Ami külön öröm és szerencse. Vonzó és izgalmas figura maga a szerző, Jorge Semprun, aki ugyan franciául ír, de spanyol írónak tartja magát. Hol Gérald a neve, hol Manuel, hol meg Sanchez, - s végül már maga sem tudja, kicsoda is lenne ő valójában. Mert noha spanyol nagypolgári család sarja, sőt szegről-végről arisztokrata is; majd a spanyol köztársaság leverése után emigráns, majd ellenálló – azaz szabad akaratából baloldali értelmiségi; aztán buchenvaldi lágerlakó, piros háromszöggel jelölt „rotenspanier”, vörös spanyol; aztán az illegális spanyol kommunista párt vezetőségében dolgozik; és szinte törvényszerű a folytatás is, amint a XX. sz. egyik vezérlő eszméjéről s magáról a bolsevik hitről és credóról is szép lassan kiderült, hogy a Gulag poklához vezetett – így Semprunnek is rá kellett eszmélnie, hogy ez az eszme és credo elévült, kiürült, megfagyott, hogy szklerózishoz vezet. S mivel ennek hangot is adott, törvényszerű volt, hogy az SKP-ból kizárják. (Mi mást tehettek volna vele, főbe mégsem lőhették…) Így fordulhatott vele elő, hogy Franco halála, majd a francóizmus bukása után egy időre spanyol kulturális miniszter is lehetett. Érdekes életút, érdekes pályaív. Közben birodalmak omlottak össze, rendszerek, s velük hitek, ábrándok, igaznak hitt világmagyarázatok, eszmerendszerek, de „A nagy utazás” – meg Semprun többi műve, „Az ájulás”, a „De szép vasárnap”, a „Ramón Mercader második halála” – megáll az időben, ma is aktuális, számomra feltétlenül. Mindenekelőtt azért, mivel megszállottan végzi a maga emlékezeti munkáját, azért, hogy önnönmagát a korszak pusztító csapásai alatt, azokat értelmezve – valamiképpen definiálja, hogy meg tudjon maradni az időben, hogy visszanyerje az elveszett időt. És aztán ott a hangja, az elbeszélő Semprun hangja. Ez a halk, monologizáló, elemző belső beszéd, duruzsolás, elmélkedés. Telitalálat, hogy a táborba vezető szörnyű vonat-utat teszi az elbeszélés középpontjába, s az asszociációk csapongó sodrásában utazunk vele ide-oda, Spanyolországba, a gyerekkorba, aztán az ellenállás, majd a visszaút, az útkeresés rétegei következnek. S az asszociációs technika is tudatos, hiszen az utazás első éjjelét azzal tölti, hogy Proust Swannjának szerkezetét próbálja rekonstruálni. Ezért is kellett várnia 15 évet a megírással; ülepednie kellett az élményanyagnak, meg kellett emésztenie, fel kellett dolgoznia a lágerben eltöltött két évet. Először elfelejtett mindent, s aztán emlékezett. S a regény nem más, mint az emlékezésért folyó kérlelhetetlen belső harc. Az emlékezés folyamata szüli meg a mesélőt, az emlékezőt, önmagát. A múlt átjárhatóvá lett, s így értelmezhető is. „Nincs kevéssé ártatlan dolog, mint az írás. Állítsunk az elbeszélés középpontjába valamit, ami a mágneshez hasonlóan magához vonzza a fontos és kevéssé fontos momentumok vasreszelékeit” – írja módszeréről a „De szép vasárnap”-ban. Mondhatjuk, hogy ”A nagy utazás”-sal kiérlelt asszociációs technika – a proust-i módszer átlényegített, személyre szabott saját változata – Semprun alkotói módszere. A 15 év arra kellett, hogy az idő által felkínált szerkezeti elemeket, élete folyását, tapasztalatait – kicsiszolja s egymáshoz illessze, hogy életéből művet csiszoljon. Annyira izgatott ez a személyiség, ez az író-ember, aki műveivel mélyen beépült a világomba, hogy a ’80-as években, emigránsként, Párizsban élvén szerét ejtettem, hogy találkozhassak vele. Megszereztem hát valahogy a telefonszámát, felhívtam – s meghívott magához. „Érdekes”- mondta a beszélgetés egy pontján – „érdekes, hogy a magyarokkal rögtön létrejön az áramkör, „Le courant passe tour de suite avec les Hongrois” – mondta. Odalent a St.Germain-en a délutáni forgalom zaja, s én meg Semprunnel beszélgetek a világ dolgairól. Kedves, derűs, megnyerő ember, ilyennek képzeltem: bölcsnek és letisztultnak. Még sok mindenről lehetne, kellene is írni. Arról, hogy például az egyes kötetekben rengeteg fontos információ, történeti információ is található. Meg arról, hogy nagy kár és sajnálatos félreértés, hogy a ma húszévesei nem olvassák „A nagy utazás”-t pedig, ahogy Semprun mondja, a jó könyv, a jó irodalom élni segít. Mint „A nagy utazás”- meg a többi Semprun - könyv is, bevezetés és térkép a XX. század eseményeinek megértéséhez.
Ajánló 9632085272
(Helikon Kiadó, 2004) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Márai Sándor: Naplók Gróf Károlyné A felkérés EGY fontos könyvre szólt. Ki legyen? Mi legyen? Hogy válasszak? Én, aki „gumós zápfoggal” majdnem mindent olvasó vagyok. Felsorolhatatlanul sok könyv különleges élménnyel gazdagított. Mindegyik másként. Közös bennük az olvasmányosság. Hogy tisztelnek, engem, az olvasót. Engedik, hogy megértsem őket. Kit és miért válasszak? Durrellt, az állataiért Dumas-t, a Monte Cristo izgalmasságáért Pilchert, tüneményes történeteiért T. Mannt, logikájáért V. Fable-t, abszurd Mesemaratonjáért S. Maugham-ot, lebilincselő kalandjaiért Remarque-ot, kiváló korrajzaiért Vaszary Gábort, a Ketten ill. Hárman … humoráért Sárközi Mátyást, zugligeti leveleiért Fehér Klárát, (gyerekkorom) Négyen meg a béka kalandjaiért Köszegi Imrét, (ifjúságom) A budai négylevelűjének emlékeiért L. Ulickaja-t, bármelyikének letehetetlenségéért Hajnóczy Rózsát, Bengáli tüzének varázslatáért Lem-et, Magellán-felhőjének lenyűgöző mivoltáért Voltaire-t, Filozófiai ábécéjének fantasztikusságáért Weöres Sándort, belső útjának ajándékaiért M. Sebastian-t, Menedékjének ugyancsak titkos rugóiért Hegedüs Gézát, lubickoló arcképcsarnokaiért Ignotus Pált, Fogságbanjának sallangmentes „ez volt”-jáért Agassit, megdöbbentő őszinteségéért Somlay Gizellát, Tiszaföldvári naplójának léleknemesítő erejéért? ????? kit? Minden érték és időbeli sorrend nélkül hosszú hosszú-hosszú sorokban: Faludy, Szabó Magda, Maupassant, A. France, Merle, Updike, Show, Szerb, Popper….. Borzasztó mi mindenkit hagyok ki. De… választottam. Kinek nagyságát most fogtam fel. Bűvöletében élek. Minden nap örülök, hogy milyen sok kötet van még hátra. MÁRAI SÁNDOR A regényeit nem szerettem. Az írások mondanivalóját utáltam. Az Eszter hagyatékától egyenesen a bőrömből ugrottam ki. (Minek okán rendre nézeteltérésbe keveredtem az erről mást vallókkal) De a NAPLÓI. Nos … valószínű el fogom ragadtatni magam. Nem igazán és nem feltétlenül összefüggő történet. Napi gondolatok, meglátások, érzések. Olykor összeáll kor vagy helyrajzzá, rögvest kifakítva az arról tanultakat. Amit Te érzel, ott van leírva. Úgy van megfogalmazva, hogy újból és újból el kell olvasnod. Hálás vagy az élményért. Egy barátom győzködött, hogy rosszul ítélem meg Márait. Szívből örülök, hogy nem hagytam ki.
Ajánló 9639563269
(Animus Kiadó, 2004) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Kék delfinek szigete Lőrincz Veronika írása Anyukámmal gyakran járunk könyvtárba, és a sok könyv közül ez tetszett a legjobban. Az író Andersen - díjat nyert ezzel a regénnyel. A történet egy csendes-óceáni szigeten játszódik, amely formáját tekintve egy delfinre hasonlít. A hajósok Szent Miklós - szigetnek nevezték el. Ramana, a 12 éves indián kislány faluját megtámadták az aleutok. A férfiakat megölték. Az asszonyok és a gyerekek hajón menekültek. Eközben vette észre Ramana, hogy öccse a szigeten maradt. A vízbe vetette magát, és visszaúszott Ramóért. De a hajó már eltávolodott a parttól. Ott maradtak a szigeten. Két hónapig éltek bogyókon és halakon. Egy napon kóbor kutyák halálra harapták öccsét Ramót. Így maradt teljesen egyedül Ramana. Kutyák, hódok és madarak voltak a barátai. Kormorántoll szoknyákat és hódprém mellényeket készített. 18 év elteltével talált rá egy hajóskapitány. Elvitték a megmenekült asszonyokhoz, sajnos már a törzse sem értette nyelvét. Engem nagyon megrázott ez a regény, ami igaz történet alapján íródott. Az indián nő 1835-től 1853-ig élt egyedül a szigeten. Szent Miklós magányos asszonyát egy dombon temették el. Kormorán szoknyáját Rómába küldték. Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretnek olvasni, és szeretik az izgalmas, megható történeteket.
Ajánló 9633688604
(Alexandra Kiadó, 2004) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Az észak-amerikai prérik és sivatagok állatvilága Kristóf Benjámin írása A Világ Állatai sorozatból „Az észak-amerikai prérik és sivatagok állatvilága” című könyvet olvastam. Sok mindent megtudtam az állatokról, egymás közötti kapcsolatukról. Megismerhettem táplálkozási szokásaikat és különböző élőhelyeiket, s még számos érdekességet is megtudhattam róluk. Amikor ezt a könyvet olvastam, hétéves voltam, és már akkor szerettem a tudományos könyveket. Ezt a könyvet különösen azért, mert könnyű értelmezni benne a tudományos adatokat. Sok gyönyörű szép képpel illusztrált, és hasznos, érdekes dolgokat tudhattam meg a világ különböző állatairól. És az iskolában is meséltem róla, ötöst is kaptam érte.
Ajánló 9630778017
(Európa Kiadó, 2005) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Agatha Christie Tavaszi Helga írása Miből adódhat a következő idézet igazságtartalma: ,,Boldog, aki olvas. Aki jól olvas, boldogul.”? Roppant nehéz napjainkban kiigazodni abban az információmennyiségben, amely rendelkezésünkre áll. Gondoljunk csak bele, hogy hány és hány ,,kacsa” lát napvilágot a mára már sajnos nagyon bulvárrá orientálódott világunkban. Ha hitelesen akarunk előadni, megbízható információkra van szükségünk, amelyeket nézetem szerint a legkönnyebben a könyvekből szerezhetünk be. Ez jelenti tehát a boldogulást. De mi a helyzet a boldogsággal? Erre egyszerűen úgy válaszolhatunk, ha végigtekintjük, miért is olvasunk mi, emberek. Egyrészről, mert megvan rá a képességünk, a kellő műveltségünk a mű befogadására, másrészről pedig a saját szórakoztatásunk, látókörünk tágítása érdekében. Mivel kell egy műnek rendelkeznie ahhoz, hogy az emberben kellő izgalmat keltsen olvasáskor? Elengedhetetlen egy magával ragadó téma, amikor az ember szó szerint falja az oldalakat, szinte minden gondolata a könyv körül forog, hogy vajon mi is fog történni a soron következő fejezetekben. Mindehhez az írónak kell egy olyan írási készséggel rendelkeznie, hogy ezeket a feltételeket megteremtse számunkra. Ilyen benyomást keltett bennem az esszém témájául választott mű, Agatha Christie Tíz kicsi négere. A jól megszokott krimikhez képest itt az íróhölgy nem úgy kezdi történetét, hogy már kilátásban van az egyik szereplő halála, vagy netán be is következett. Szokatlanul először kivehetetlen, hogy mi az, ami összeköti a 10 szereplő személyét: miért kell nekik egy lakatlan szigetre történő meghívásnak eleget tenni, mi a motiváció, na és persze a legfőbb kérdés, hogy ki a mozgatórugója mindennek. Az írónő hamarosan le is veszi e kérdés súlyos terhét az olvasó válláról, mikor egy olyan úrról tesz említést, akinek a meghívásokat tulajdoníthatjuk. De ekkor kíváncsiságunk még mindig nincs kielégítve; egyfelől azért, mert a titokzatos férfiról semmi egyebet nem juttat tudomásunkra, másfelől pedig még ekkor sem értjük meg a talányt a meghívások okáról. Kezdetben az egybegyűltek élvezik az anonim házigazda vendégszeretetét, aki továbbra sem fedi fel kilétét, bár kilátásban van a szigetre való érkezése, legalábbis így tudják vendégei. Mi is várunk, ők is csak várnak, de még mindig nem köt ki hajó, ami a rejtélyes személyt hozná. Kiköt viszont a Halál hajója. Sorra történnek a gyilkosságok a házban, senki nem tudja mire vélni a helyzetet, egymásra mutogatnak, ugyanakkor függenek is a másiktól. Elkezdődnek a találgatások, hogy ki lehet majd a következő áldozat, illetve, hogy ki lehet az elkövető. Közben arról értesülünk, hogy a konyhában elhelyezett tíz kicsi négerbábu száma a gyilkosságok arányában csökken. Valójában mi lehetett ezzel a gyilkos célja;? A mentális ráhatás, a félelemkeltés? Mennyivel iszonyúbb egy olyan környezetben lenni, ahol mindeme borzalmak mellett az embert még pszichikai sokk is éri. Akaratlanul is ingerültebb, feszültebb lesz, megnő a félelme, főleg úgy, hogy a társak csak hullanak, és az is gyanússá válhat, akire eddig barátként tekintettünk. Hogyan viselkednénk mi egy ilyen patthelyzetben? Több variációt látunk arra, hogy az eltérő társadalmi körökből érkezők hogyan reagálnak. Talán azért kapunk ilyen sokszínű képet, hogy kiválaszthassuk, melyikük tükrözheti esetleg a mi magatartási metódusunkat. Természetesen az is előfordulhat, hogy úgy véljük, mi ilyen helyzetben nem így reagálnánk, teljesen máshogy képzeljük el magunkat. De ez is egy írói megoldás, hogy gondolkodásra, megfontolásra sarkalljon, hasonló élethelyzetet alapul véve. Amit az olvasó csak a mű végén érthet meg, az az, hogy miért ilyen körülmények közt kell hogy meghaljon az áldozat. Mindegyikük elkövetett valami bűnt, amit megpróbált leplezni vagy a bírósági tárgyalás után, vagy teljesen elfelejteni. Sajnos nem sikerült, ugyanis kísért a múlt. A megoldás kulcsa az egyik halottban leledzik. Tudni kell, hogy nemcsak hogy más mentalitást képviselnek a szigeten lévők, hanem hivatásukat tekintve is eltérés figyelhető meg köztük. Van tanárnő, életművész, nyugdíjas, bíró. És igen, a bíró, ő lesz a titok nyitja. Fel sem tételeznénk, hogy az ő keze lehet a dolgokban, hisz ő is az áldozatok között van. Rendkívül fifikásan rendezi meg saját halálát. Még mindig látom magam előtt azt a képet, amikor megtalálják a hulláját. Kifordítják a nagy bőrszéket, amiben a bíró meredten ül, fején egy fonálból készült paróka, éppen úgy, ahogy az élő bírák körében ez szokás. Egy történet izgalmát nagyban növeli, ha a szerzője úgy fogalmaz, hogy azt könnyen magunk elé tudjuk képzelni, kvázi képesek vagyunk megrendezni elménkben a saját kis filmünket. Megállapítják a férfi halálát, és ezzel mentesült is a vádak alól, nyugodtan, minden gyanútól elhatárolódva folytathatja brutális tevékenységét. Már csak páran maradnak, kétségbeesetten próbálnak kiszabadulni a sziget fogságából, és elfelejteni mindazt a borzalmat, ami itt érte őket. Sikerülhetett volna egyáltalán egy sikeres megmenekülés után mindent tiszta lappal kezdeni, főleg miután kiderült az indítóok? A válasz a kérdésünkre abban rejlik, hogy a tíz ember e bíró elé került valamilyen bűntett elkövetése miatt. Ő viszont kénytelen volt felmenteni a vádlottakat bizonyíték hiányában. Nem érezte igazságosnak, hogy mentesülhetnek tetteik felelőssége alól, ezért tervelte ki a körmönfont gyilkossági sorozatot. Ennyire megrázta a bírót, hogy csődöt mondott a jogszolgáltatás, vagy csak ő dramatizálta túl a helyzetet? Az a megoldási kísérlet, hogy ő szolgáltasson igazságot a jog helyett, nem helyénvaló, mert önkényes cselekmény, nem áll a háta mögött az erre feljogosító apparátus. És milyen alapon dönthet több államilag el nem marasztalt cselekmény felett? Nem adható meg senkinek sem az a korlátlan hatalom, hogy emberi életeket taszítson át a másvilágba, méghozzá jogalap nélkül. Olyan körmönfontan hajtotta végre a gyilkosságokat, hogy akadt olyan eset is, ahol közvetlenül nem ő az elkövető. Egy hölgy, aki az utolsók közt maradt, idegileg már teljesen megviselten az öngyilkosságot fontolgatta magában. A kegyetlen elkövető ennek a szobájába kötelet és egy széket helyezett el, mintegy jelét adva, hogy tényleg ez lenne a helyzetből való kilábalás egyetlen eszköze. A nő a kihelyezett eszközökkel oltotta ki saját életét. Mindenki akkor válik izgatottá, amikor a mű végéhez közeledve még mindig nem derül fény a titokra, hogy ki is a tettes, mikor már az összes potenciális elkövető meghalt. Talán elkerülte volna valami a figyelmemet, vagy esetleg valaki megbújt a szigeten, és napról napra kihajózik oda s vissza? Nem, egyik sem jelenti a helyes megoldást, ugyanis a már halottnak hitt bíró áll a szörnyű bűntettek hátterében. Ami személyemet illeti, a hideg is kirázott, amikor végigolvastam a könyvet, ugyanis ilyen megoldásra nem vártam. Minden eddig olvasott gyilkossági esetet többé-kevésbé nyomon tudtam követni, akadtak tippjeim is, hogy ki is lehet a bűnös. Most viszont semmi ötletem sem támadt, csak olvastam lélegzet-visszafojtva, és vártam, mi fog következni. A döbbenet járt át, mikor megtudtam a teljes igazságot, választ kaptam a miértekre. Több krimit, regényt és dokumentációt olvastam mindeddig, de úgy gondolom, hogy egyik sem ragadt meg ennyire mélyen bennem, mint ez a mű. Ha megkérdezik, mi a kedvenc könyvem, azonnal ezt a címet vágom rá válaszul. Több ismerősömnek ajánlottam már, és ők is hasonlóan vélekednek.
Ajánló 9636793875
(Aquila Kiadó, 2005) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Exodus – az emberi lélek győzelme Kovácsné Sipos Márta írása Szerencsés ember vagyok. Az olvasás kisiskolás korom óta sok öröm, élmény és siker forrása életemben. A betűk szavakká, a szavak mondatokká, a mondatok gondolatokká alakulásának élményét, az első önállóan elolvasott mese varázsát, az új ismeretekkel való találkozás örömét hamar megismertem. Azóta is olvasni szerető lényként élek. Pedagógus lévén gyakran idézem Márai Sándor olvasásról szóló mélyenszántó gondolatait. A könyvek szeretete mindenkinél abból a szellemi kapcsolatból táplálkozik, amely az író és az olvasó ember között szövődik – elszakíthatatlanul, ha megfelelő pillanatban találkoznak. Engem írók és költők sorával kötnek össze ilyen elszakíthatatlan szálak. Antoine de Saint-Exupéry, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és Baranyi Ferenc mellett Leon Uris neve kihagyhatatlan ebből a sorból. Ő az az író, aki életem egyik mélypontján segített át – Exodus című világhírű regényével. 1989-ben történt, egy nappal azt követően, hogy első férjem 12 évi házasság után karácsony éjjel közölte: ő most elmegy. Végleg. Bejelentése olyan váratlanul ért, oly sokkoló volt, hogy az szinte leírhatatlan. Nem tudtam, mihez kezdjek. A téli szünet egy hete szinte örökkévalóságnak tűnt. Fogalmam sem volt, mivel tölthetem el ezt az időt úgy, hogy testi-lelki épségemet megőrizzem. Végül ösztönösen az olvasásba menekültem. A kezembe akadt ugyanis osztályom karácsonyi ajándéka, az Exodus. A regény elejét még tompa fásultságban, alig-alig értve olvastam, de a benne megelevenedő hiteles történet, a szenvedélyek és az érzelmek egyre jobban lekötötték figyelmemet. Azok a problémák és tragédiák, amelyekkel a könyv szereplőinek, a zsidó menekülteknek és az őket pártolóknak szembe kellett nézniük, ráébresztett arra, hogy e szenvedések mellett az én pillanatnyi gyötrelmem eltörpül. Ez a tudat támaszt nyújtott súlyos lelki válságom idején. Azóta életem gyökeresen megváltozott. Immár tizenhatodik éve boldog házasságban élek. Ám az Exodust többször elolvastam. Ez a lenyűgöző regény számomra az emberi léleknek az élet nehézségei felett aratott győzelmét példázza. Osztályfőnökként soha nem mulasztom el, hogy tanulóimnak beszéljek róla. Ilyenkor elmondom a dán zsidóság megmenekülésének történetét is, ahogyan e könyvből megismertem. A fasiszta német hadsereg 1940-ben egyetlen éjszaka alatt szállta meg Dániát. A német parancsnokság székhelyéről hamarosan kiadták a rendeletet: Minden zsidó köteles Dávid-csillagos karszalagot viselni. Ekkor váratlan fordulat történt. Aznap este az ellenállás rádióadója üzenetet közvetített: „Az Amalienborg palotából Keresztély király a következő választ adja arra a rendelkezésre, hogy a zsidóknak Dávid-csillagot kell viselniük. A király kijelenti, hogy minden dán pontosan ugyanolyan, mint a többi. Ő maga fogja az első Dávid-csillagot viselni, és elvárja, hogy minden hű dán alattvalója ugyanezt tegye.” Másnap mindenki Dávid-csillagos karszalaggal járt-kelt. A németek a következő napon kénytelenek voltak visszavonni a rendelkezést… A dán ellenállási mozgalom megszervezte a zsidók összegyűjtését, és hatalmas erőfeszítések árán Dánia teljes zsidó lakosságát kicsempészte a biztonságos Svédországba. A svédek mindenkit befogadtak. Mire a németek átfésülték Dániát, hogy összegyűjtsék a zsidókat, már nem volt kiket összegyűjteni… Az Exodusnak ez a kiragadott részlete, ugyanúgy, mint az egész mű, a jóság, az igazság és a szolidaritás eleven példáit állítja az olvasó elé. A zsidóság fennmaradásának kérdése, az új közösség, a zsidó nemzet megteremtésének története a mi életünk szempontjából is tanulságokkal szolgál. Ha mindennapi – olykor valóban súlyos - problémáinkkal való küzdelmeink során nem csak saját egyéni, rövid távú érdekeink vezérelnek bennünket, akkor a legnagyobb nehézségek is jóval könnyebben és gyorsabban legyőzhetők…
Ajánló 9639492590
(Könyvmolyképző, 2005) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Hemingway, Ernest: Az öreg halász és a tenger N. Cs. Az emberi helytállás regénye Tíz éves lehettem. Kis néprádiónkon egy rádiójáték ment. Egy idős ember beszélgetett egy nagy hallal, közben lehetett hallani a csónaknak csapódó hullámok zaját. (Ifjabbak kedvéért két fogalom is magyarázatra szorul. A néprádió a negyvenes és az ötvenes években gyártott tömegfogyasztásra szánt rádiókészülék, amivel viszonylag élvezhető minőségben csak a Kossuth és a Petőfi Rádió volt fogható. A rádiójáték egy kihalófélben lévő műfaj, a Magyar Nagylexikon szerint „a rádió kommunikációs eszközeihez alkalmazkodó színjátéktípus”.) Mint később kiderült, a hallott műsor Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger című kisregényének feldolgozása volt. Az öregember viaskodása a hallal és később a zsákmányát elvitató cápákkal teljesen magával ragadott. Most mindenki azt hinné, hogy másnap rohantam a könyvtárba kivenni a könyvet, hogy elolvassam a művet. Nem így történt. Az iskolán kívüli idő a továbbiakban is a játszótéren telt el a labda rugdosásával. Néha, Cooper indiánregényeit vagy Verne könyveit én is elolvastam, de igazából a vadászkalandok olvasásának szenteltem a karosszékben töltött rövid időt. Érettségi felé közeledve jöttem rá, hogy szépirodalom is rendelkezik némi vonzerővel, még ha a kötelező olvasmányok nem is támasztották ezt teljesen alá. Ki kellett dolgozni olyan tételeket is, amelyek az 1945 utáni magyar és világirodalom alkotóival foglalkoztak. Mindent saját erőből kellett megoldani, mert az akkori irodalomoktatás alig tárgyalta ezt a témakört. Ekkor jutott eszembe, hogy Hemingway lesz az egyik író, akiből én egy tételt csinálok. Elolvastam végre a kisregényt az író sok más művével egyetemben. Az öreg halász és a tenger Hemingway életművének a megkoronázása, 1952-ben jelent meg. 1954-ben az író megkapta a Nobel-díjat. Biztos van valami összefüggés a két dolog között. Santiago, a szegény kubai halász egy kiöregedett macsó. Fiatalabb korában a kikötő szkanderbajnoka volt. Legemlékezetesebb csatájában egy teljes napon és egy éjszakán át küzdött egy négerrel, míg végre sikerült a karját az asztal lapjáig lenyomni. Erre szívesen emlékszik vissza, amikor 84 napi sikertelen halászat után kiveti horgait a 85. napon. Nem véletlenül említi az író hősünk életéből ezt a korábbi epizódot, mert amikor a nagy hal, a marlin horogra akad, akkor több mint háromnapi küzdelem veszi kezdetét. A hal megvan, de a kikötőbe meggyötörten, sajgó sebekkel beérkező Santiago csak a rekord méretű marlin csontvázát tudja bevontatni, mert a cápák leették a húst a zsákmányról. Korábbi horgásztársának, a kamasz Manolinnak ezt mondja. „Legyőztek, Manolin. Alaposan legyőztek.” Manolin válasza: „Ő nem győzött le. A hal nem.” Amikor még csak az első cápa támadásán volt túl, Santiago így vélekedett: „De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” Ez lehet az irányadó a jövőre nézve. Minden ember jövőjére nézve. Nem véletlenül idézik gyakran ezeket a mondatokat, csak sokan nem tudják, hogy honnan származik. Sükösd Mihály a regény 1972-es kiadásának utószavában a következőket idézi a szerzőtől: „Igazi öregembert akartam teremteni, igazi fiút, igazi tengert, igazi halakat és igazi cápákat. De ha elég jól és híven írtam meg őket, sok mindent jelenthetnek.” Santiago győzött, Manolin felnéz rá, a szülői tiltás ellenére ismét vele fog halászni. Hemingway is győzött, mert több, közepes regénye után sikerült remekművet írnia. Nekem pedig miért tetszett, ez is lehet a kérdés. Elsősorban mély humanizmusa miatt. Santiago csak egy egyszerű halász, aki egyszerű, de nagyon szeretetre méltó gondolatokat fogalmaz meg, néha fennhangon ki is mondja őket egyedül ülve kis csónakjában. A halat nem ellenségének, hanem ellenfelének, néha barátjának tekinti. Beszél hozzá, bocsánatát kéri. Másodsorban a „nem adom föl” hozzáállás ragyogó ábrázolásáért. Santiago tudja, hogy a cápák meg fogják fosztani zsákmányától, mégis felveszi velük a harcot, végül már a kormányrúddal csépelve őket. Maga a helyzet extrém, de a példaadás általános érvényű. Mindez szép dolog, de nem érne semmit, ha nem lenne jól megírva. Szerencsére pont úgy van megírva, ahogy kell. Nem lehet sem elvenni belőle, sem hozzáadni semmit sem. Így kerek, ahogy van. Hemingway megítélése az idők folyamán gyakran változott. Az öreg halász és a tenger néha szerepelt a kötelező olvasmányok listáján, néha kimaradt onnét. Az nem lehet vitás, hogy szegényebbek lennénk nélküle.
Ajánló 9639547409
(National Geographic, 2005) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
"...csak az ember olvas" - Tippi Afrikában Dobos Rozália írása Ha felnövök, állatorvos leszek. Ezt addig is így gondoltam, amíg nem olvastam el Tippi történetét, de azóta még biztosabb vagyok benne. Ez a könyv egy tízéves kislányról szól, Tippiről, aki a szüleivel él Afrikában. Egyébként a teljes neve Tippi Benjamine Okanti Degré. Tippi ért az állatok nyelvén. A szívével, a lelkével és a szemével beszél hozzájuk. Van egy Nonója / egy plüssnyuszi /, akit nagyon szeret, és fél, hogy elveszíti. Tippinek igazi barátai is vannak: Abu, az elefánt, a busók, egy strucc, Jimbeam, a párduc és Leon, a kaméleon. Tippi egy krokodilbébivel is szokott játszani, akinek be kell kötni a száját, hogy ne harapjon. Legjobb barátja Mufasa, az oroszlánkölyök, akivel néha együtt alszik. Tippinek azért jó ez, mert barátai az állatok, nem veszekszenek vele, nem haragszanak rá, hanem szeretik Tippit.
Ajánló 9632270398
(Helikon Kiadó, 2006) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei Márai Sándor: Föld, föld!... Solymos Tamás Géza „Az Arlberg Expressz kora délután indult Budapestről, és éjfél után ért az ennsi hídra.” Ezt olvashatjuk Márai Sándor „Föld, föld!…” című könyve utolsó oldalán. A szóban forgó híd egyben a szovjet megszállási zóna nyugati határát, Márai Sándor számára pedig a „szabad világ” kapuját, egyben emigrációja szorongó kezdetét jelentette. „Félni kezdtem” - írja Márai.. Márai Sándor, a Nyugat második nemzedékének írója, „Föld, föld” című könyvében a második világháború végi megszállások és a háború utáni képtelen magyarországi - elsősorban fővárosi -, állapotok leírásán túl, a kialakulófélben lévő politikai viszonyok abszurditását is anticipálja. Sokan vélték úgy az országban 1945 áprilisát követően, hogy most már „minden másképp lesz, mint régen” -írja Márai. Szavaival kezdetben „A mindennapok gondjai izgalmasabbak voltak, mint a jövő gondjai.” A túlélők a megváltozott helyzetben, olykor a legkülönfélébb eszközökben sem válogatva, gyakran az „újra-túlélésért” küzdöttek, hiszen nem csak földrajzi értelemben kezdték újrarajzolni a térképeket, a győztesek, hanem a lelkeket is újrahangolták. Márai Sándor könyvében a már-már apokaliptikus atmoszférájú körülményeket egy helyütt a következőképpen interpretálja: „Kenyeret csak feketén lehetett vásárolni, de már gurultak a törmelékes utcákon az Amerikából sebtiben hozatott luxuskocsik…”. „Jog és igazság még nem volt sehol, de a népbíróságok már működtek, és a politikai kivégzések mindennapos szórakozási lehetőséget nyújtottak… mint Caligula idejében, Rómában.”. „A munkás, az értelmiségi látta, hogy a Váci utca kirakatában árulnak francia pezsgőt és illatszert, strasbourgi libamájpástétomot, angol könyvet, amerikai fényképezőgépet.” A „hogyan tovább” dilemmája: várni, maradni és alkalmazkodni, vagy elmenni és „hazát cserélni”? Mondhatnánk hamleti súlyú töprengés hatja át Márai könyvének drámai ívét. Mai fejjel nehezen értelmezhető paradoxon, hogy a „másként gondolkodó ember” számára kifelé - eleinte még - szabad az út ugyanazon a határátkelőn, de visszafelé már nem, amit, ahogy azt történelmünkből tudjuk később már a vasfüggöny is „garantált”. Az író végkövetkeztetése a „Föld, föld” 13. fejezetében drámai egyszerűséggel fogalmazódik meg: „…megértettem, hogy nincs többé kire várni.”. Vívódásának alapja, éppen írói hívatása, és hitvallása, ami áthatja a polgári gondolkodású magyar irodalmat féltő, Márai Sándort. Ez az attitűdöt tükrözi könyvének az az epizódja, melyben a bombatölcsérek körül fürkésző megrendült, bámészkodók és töprengők alakjait idézi meg. Irodalomtörténeti abszurd, ahogy Márai Mikó utcai háza szomszédságában, Kosztolányi egykori lakásának romjai fölött, az írói újrakezdés hiábavalóságán polemizál - pontosabban annak a polgári olvasói rétegnek eltűnésén, akiknek addig írt „a polgári író ”: …”Kosztolányi házának romjai felett időszerű volt a kérdés-, ebben a században, pontosabban két világháború között, a trianoni Magyarországon: kinek írtak a magyar írók? Ki volt a „közönség”? Például: kinek írt Kosztolányi?...” Márai rövid világirodalmi és hazai, helyenként indulatos, iróniától sem mentes kultúrtörténeti áttekintése után mintegy cezúrát húzva, írja: „A jó írók, akik az irodalmat evangéliumi híradásnak érezték, írtak, sokszor visszhang nélkül,…” Mondhatnák, az elhivatott klasszikusoknak már akkor sem kellet írógépes cégér. Meggyőződésem, hogy Márai Sándor könyvének se. Így nem csak mint számomra kedves, de egyben hasznos olvasmányként is ajánlom könyvtári kölcsönzésre és olvasásra „Föld, föld!...” című könyvét.
Ajánló 963959881X
(General Press Kiadó, 2006) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Életünk fontos könyvei John Keahey: Velence a tenger ellen: az ostromlott város Hornokné B. Ágnes Véletlenül akadt kezembe „John Keahey: Velence a tenger ellen” című könyve. Sok helyen olvastam, hallottam már arról, hogy Velence veszélyesen süllyed, de mint sok mindent, ami távol esik az embertől, sajnálattal, kicsit megrettenve tudomásul vettem ugyan, de nem gondolkoztam el rajta mélyebben. Velencében soha nem jártam, de mikor bárhol, valamelyik TV csatornán Velencéről szóló útifilmet vetítettek, mindig megnéztem és megcsodáltam ezt a különleges, a világon egyedülállóan érdekes várost. Egyszer már elég közel kerültem ahhoz, hogy eljussak oda, de sajnos végül mégsem sikerült. Már nem reménykedem benne, hogy egyszer személyesen is ott lehetek, de ha nem is pótolja a személyes élményt a könyv, a sokféle Velencéről szóló és vele kapcsolatos elolvasott könyvből lelkileg is át lehet érezni a város varázslatos, különleges hangulatát. Ez a könyv nagy hatással volt rám, részletesen bemutatja, hogyan jutott a város ebbe a drámai helyzetbe, elemzi a különféle okokat (globális éghajlatváltozás, emberi tényezők-felelőtlenség, természetes geológiai folyamat, stb.), leírja a probléma megoldására javasolt sokféle lehetőséget, a különböző mérnöki megoldásokat, terveket, tudósok, mérnökök politikusok vitáit ezzel kapcsolatban. És mindezt a laikusok számára is érthető módon teszi. Sok-sok ötlet született Velence megmentésére, de számomra az a legmeghatóbb, ahogy a könyv leírja, hogyan fognak össze oly szenvedélyesen a világ másik végéről is az emberek –akik tehették, anyagilag is – Velence megmentéséért. Megrázó volt olvasni arról, hogy milyen sok önzetlen ember van, aki ezért a végtelenül „nemes”, de őket közvetlenül nem érintő ügyért ilyen nagy áldozatokra képes. Mindig is csodáltam Velencét, de a könyv elolvasása után kimondottan kerestem a könyvtárban a Velencéhez kapcsolódó írásokat. Találtam is sokat – a város különösen gazdag történelemmel büszkélkedhet, sok híres ember élt itt, s az ő életük történetét olvasva még inkább átérezzük mennyire fontos megőrizni ezt a helyet. A könyvet örömömre sikerült meg is vásárolnom, azóta már kisebb gyűjteményem van a Velencével kapcsolatos kiadásokból. Ez a könyv indította el bennem azt a jóleső és reményteljes érzést, hogy sokan vannak, akik szívükön viselik és meg akarják őrizni az utókornak, gyerekeiknek, unokáiknak ennek a csodálatos városnak a varázsát, épületeit, műkincseit, azért hogy még sokan lehessenek olyan szerencsések, hogy személyesen is sétálhassanak, gondolázhassanak a történelemben. Kapcsolódó, olvasott könyvek: Berendt: Velence hulló angyalai, Brodskij: Velence vízjele, Di Robilant: Szerelem Velencében, Romijn: Antonio Vivaldi titkos élete, De Blasi: Ezer nap Velencében, Habe: Tarnovszka grófnő, Fiorato: A muránói üvegfúvó, Velencei útikönyvek