Kincsek a polcról blog könyvajánlói

Permanent URI for this collection

https://dspace.fszek.hu/handle/20.500.14711/51350

Browse

Now showing 1 - 20 of 50

Pető Péter: #halálka 9789634681618
(Kalligram, 2020) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
hashtag halálka Nem mindig könnyű az olvasó élete. Irodalommal is olykor megtelik az ember, nem talál örömöt mégoly jól megírt alkotásokban sem. Kiváltképp igaz lehet ez azokra a művekre, ahol a minket körbevevő valóság kerül terítékre. Valljuk be, mostanában inkább szabadulnánk egy kis időre belőle. Pont egy újságíró regényét vegyem a kezembe? Sőt, egy magyar újságíróét? Egy olyan regényt, ahol a fülszöveg olyanokat ír, hogy ”…nemcsak e két férfi sorsa, még csak nem is tragikus haláluk érdekli őt íróként, hanem, mondjuk így, annak a mai Magyarországnak „levegőtlen prése”, ahol a fent és lent világa más-más módon, de egyként rosszul érzi magát. A félreértésektől, az oda nem figyeléstől. A szolidaritás hiányától.” Jaj… - Báling Gábor írása - Szerencsére nekem van egy komoly előnyöm azokkal szemben, akik nem olvastak még semmit Pető Pétertől, mégpedig első regényének, a Leshatárnak (Pesti Kalligram, 2017) az ismerete. Szerzőnk, azon kívül, hogy újságíró, futballbíró is egyben (bár ha jól tudom, itt a múlt idő lenne indokolt), első regénye pedig ebből a tényből fakadóan egy sajátos nézőpontból megírt korrajz a kelet-magyarországi viszonyokról. Konkrétan a pályáról, síppal a kézben, illetve a pályák környékéről, mindennel együtt, ami ezzel jár. Kocsmák, öltözők, utak meccsekre és meccsekről, emberi sorsok a világ egy kevésbé szerencsés szegletéből. Gondolhatnánk erről újra, hogy „jaj!”, de nem, nagyobbat nem is tévedhetnénk! Legalábbis így komoly idő elteltével, amikor a kezembe akadt a #halálka, nem az első regény nyomasztó tárgya, hanem az írás könnyedségének, a szöveg szellemességének az emléke volt az, amely miatt most is Pető könyve mellett döntöttem. Na de akkor Pető Péter, mint futballbíró megírta első regényét, most pedig mi, olvasók újra a „bőrébe bújva”, mint képzeletbeli újságírók találkozhatunk ugyanannak a vidéknek szinte szociográfiai leírásával? Szerencsére nem erről van szó. Az újságírás valóban benne van a regényben, a kiindulópont is két újságcikk, két férfi öngyilkosságáról. Ugyanazon a napon, két, ugyanolyan korú öngyilkos, egy budapesti menedzser és egy borsodi munkanélküli. Egy újságíró, akinek feltűnik a dolog és „nyomozásba” kezd. Az idézőjel azért indokolt, mert a regénybe önmagát ilyeténképpen beleíró szerző szerepe a Leshatárhoz képest másodlagos, egy nagyon jól kialakított szerkezetet ad a regénynek, ahol aztán a szereplők, fő- és mellékalakok (akikről olykor kiderül, hogy a történtek alakulása szempontjából mégis főszereplők) mondják és mondják a történetüket, olykor megerősítve a másikat, olykor ellentmondva egymásnak. Ezekből a monológokból tárul elénk aztán ennek a két férfinak a tragikus sorsa, a már a fülszövegben is említett egyaránt élhetetlen fenttel és lenttel egyetemben. Na meg azért igen, hírekből. Hírekből, amelyek olykor egy-egy szereplő történetéhez tesznek hozzá valamit egy riport vagy egy bulvárhír formájában máskor pedig egy komoly elemzéssel értelmezik a társadalmi háttért, egymás mellett, ahogy az egy tisztességes posztmodern világban illik. Semmiképpen sem szeretném még elhallgatni azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy ezek a hírek, monológok bizony nem ritkán marha viccesek. Szerintem aki Pető Péter könyvét olvasva nem röhög fel legalább egy párszor hangosan, az menthetetlenül savanyú alak. Segít ebben persze a szövegben olykor csúcsra járatott abszurditás, amely kissé eltávolít minket a valóságtól, miközben róla mesél nekünk. Minden együtt van tehát egy kitűnő regényhez, remélem, sikerült kedvet csinálnom hozzá. Pető Péter a Wikipédia szerint magyar újságíró, politikai elemző, korábbi labdarúgó-játékvezető. Én ezt a sort bátran kiegészíteném a kortárs magyar író kifejezéssel. Legyenek az olvasói, megéri!
Aleksandar Zograf: Pszichonauta 9638689021
(Nyitott Könyvműhely, 2006) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Pszichonauta Maradjunk még egy bejegyzés erejéig a felnőtt képregényeknél. Véleményem szerint méltatlanul alul reprezentált a műfaj a magyar a könyvkiadásban, és mindig öröm, ha színvonalas darabokra bukkan az ember. - Novák Péter írása - „Nem gondoljátok, hogy egyre rajzfilmszerűbbé válik a világ?” Ezt a kérdést teszi fel nekünk Sasa Rakezic szerb képregényes, aki Aleksandar Zograf álnéven adja közre munkáit. Ezzel a névvel – Képíró Sándor – a középkori ortodox bibliamásolókra utal, és áttételesen – gondolom én – a könyvkészítésnek egy olyan korszakára, amikor a kép és szöveg még elválaszthatatlan egységet alkotott. Biztos nem véletlen, hogy az első néhány oldal után a szegények Bibliája – a Biblia Pauperum – ugrott be. Feltűnnek további képi hasonlóságok és képes idézetek: Chagall, Disney, az amerikai némafilmek. Szerintem a figura is emlékeztet Buster Keatonre, és a hangulat is felidézi a Keaton filmek, no meg a Kafka novellák hangulatát. A kötet rövid – néhány oldalas – képregényekből áll össze. Egy nagyobb csokor foglalkozik az álmokkal, pontosabban a tudatos álmodással. Ezekbe a groteszk és szürreális, vagy naiv és gyermeki látomásokba lehet menekülni a végét járó Jugoszlávia mindennapjaiból, az unalmas és sematikus valóságból. Ezek az írások nem a háborús eseményekről szólnak, azok csak a háttérben villannak föl, de ott minduntalan. Zografot inkább a hátország mindennapjai érdeklik, az, ahogyan a híreket fogadják, amit az etnikai maszlagból bevesznek a megfélemlítettek, megalkuvók és meghülyültek. Más írások a városi létről, az identitásról, illetve annak elvesztéséről szólnak. A Mi vagyunk a többiekben arra keresi a válasz, mennyire tudjuk átélni mások élményeit, tapasztalatait, kell-e empátiát éreznünk a barmokkal szemben. A Kader című képregényben a XIX. századi szerb költő alakján keresztül mutatja meg a kora társadalmi formáiba nem illeszkedő tehetséget. A Hitler 2006 arra figyelmeztet, hogy mindenkiben ott lapul egy kis bajszos. Ezek az írások nagyjából 1995 – a daytoni megállapodás – előtt keletkeztek. Az Üdvözletek Szerbiából sorozat darabjai 1999 és 2001 közöttiek. Olyanok, mint egy nyilvánosságnak szánt napló oldalai. Személyes híradások a NATO bombázásokról, a Milosevic elleni tüntetésekről, ciánszennyezésről, politikai gyilkosságokról, de barátokról, utazásokról, fociról is. Ezek a nagyon fekete-fehér képek az emlékezés és a megbeszélés fontosságára figyelmeztetnek. Ha felkeltettem az érdeklődésed Zograf iránt, és olvasnál még róla, akkor itt egy rövid interjú.
Jászberényi Sándor: A varjúkirály 9789634681809
(Kalligram, 2020) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
A varjúkirály Jászberényi Sándor hazatért. Na jó, ha ő nem is, Maros Dániel, az író irodalmi alteregója mindenképp. Történt mindez a sokak által várt A varjúkirály című kötetben. Méltán várt, teszem hozzá gyorsan, noha elsőre kissé félve vettem magamhoz ezt a könyvet. Induljunk talán onnan, mitől is tartottam. - Báling Gábor írása - Sokakhoz hasonlóan én is a Lélek legszebb éjszakája c., 2017-ben Libri irodalmi díjat nyert novelláskötettel ismerkedtem meg a szerzővel és lettem egyből feltétlen rajongója. Ahogy azt sokan leírták már, Jászberényi novelláiban a kortárs magyar irodalomra nem jellemző hanggal találkozhat az olvasó. Szokatlan hanggal és szokatlan tárggyal is egyben, hiszen a főleg Egyiptomban élő, nemzetközi piacra dolgozó haditudósító Jászberényi novelláiban egy olyan világba visz el minket, amelyről legtöbbünknek semmilyen közvetlen tapasztalata nincs. A Közel-Kelet konfliktusoktól szabdalt világa ez, ahová, Kötter Tamás szavaival élve „a minimálpróza kemény, kopogó nyelvével és a férfiak nagyon is beszédes csendjével” varázsolnak minket ezek az írások. Na de mi marad meg az élményből akkor, ha a helyszín hirtelen nyugatra, értsd Magyarországra vagy akár az Egyesült Államokra változik? Vagy a novella műfaját váltja egy kisregény, A varjúkirály? Működni fog ugyanez a nyelv, megmarad ugyanaz a hatás, mikor az „egzotikumot” az ismerős váltja fel? Ezekkel a kérdésekkel kezdtem bele a könyv olvasásába, de nem sokáig kellett rajtuk rágódnom, mert kételyeim gyorsan köddé váltak. Persze segített ebben, hogy az első novella Szíriában játszódik, az Iszlám Állam bukása után, kurdok által felügyelt területen. Az Egy kis szívesség elképesztő tömören és brutálisan adja meg a kötet alaphangját. Kilátástalanság, egymás meg nem értése, jelen esetben egészen tragikus félreértése, a feloldás hiánya. És haladunk aztán végig, novelláról novellára, immáron Maros Dániel gyerekkorán vagy jelenén keresztül, Soprontól New Yorkig, az iskolapadtól a könyvbemutató turnékig. Családi sorsok, véletlen emberi találkozások, körbeleng mindent a tragikum, még a gyerekszületés örömteli pillanatát is elhomályosítja a balsejtelem, hogy ez nem az a vidék, ahol a csodákért, mint például egy meddőnek mondott anya megszületendő gyerekéért ne kéne megfizetnie valakinek. Mégis, minden komorság ellenére, sokszor pont azokban a már emlegetett beszédes csendekben ott van a remény arra, hogy át vagyunk képesek törni a lelkeket elválasztó falakat. Egy rég nem látott beteg baráttal a kórház udvarán, egy new yorki transzvesztitával iszogatva egy nehéz éjszakán vagy elárvulva, magunkra maradva egy ismeretlen ápolónő karjaiban az addiktológián. Tizennégy novella, nyugati történetek, ahogy az alcím is jelzi, melyek közül a Hosszú hétvége c. írásban már közvetlenül is megjelenik a 2015-ös menekültválság, illetve annak egy szegmense. Ezek után jutunk el a kisregényhez, az ugyanebben az időszakban a déli határon játszódó történethez. A nagy kérdés számomra, főleg az említett novella után az volt, hogy lehet-e beszélni erről az időszakról a didaktikus beszédmódot elkerülve, amely számtalanszor egyenértékű az irodalom halálával. A történetről magáról el nem árulva semmit, azt biztosan kijelenthetem, hogy Jászberényi mesterien oldotta meg ezt a feladatot. A kisregény szereplői igazi hús vér figurák, akiknek a világa, legyenek bár honfitársaink, szinte ugyanannyira távoli sokunknak, mint a határon átkelő menekülteké. Mégis értjük őket, képesek vagyunk belehelyezkedni az életükbe és együtt sodródni velük a tragikus, de egyben végtelenül gyomorforgató és abszurd végkimenetel felé. Azt hiszem, választ kaptam arra a kérdésemre is, hogy egy ilyen kiváló novellista, mint Jászberényi miért fordul egy olyan műfaj felé, mint a kisregény. Talán pont ez a forma az, amivel ez a feladat kivitelezhető volt. Ezen az alig több mint száz oldalon feltárul előttünk egy világ, pont annyira, hogy lássuk annak szürke árnyalatait, megértsük a nyelvét, érezzük a mindent átható hidegét és a végén együtt álljunk leforrázva a történet egyes szám harmadik személyében elbeszélt „hősével”. Jászberényi Sándor írásai a nyugalom megzavarására száz százalékosan alkalmasak. De nem is arra valók, hogy megnyugtassanak minket. Ilyesmiben nem lesz részünk, de aki vérbeli irodalmi élményre vágyik, az ne habozzon kézbe venni ezt a könyvét sem. Addig is, még az előző kötetből ajánlanám egyik kedvenc írásomat, amely szerencsére online is elérhető: https://www.szombat.org/kultura-muveszetek/jaszberenyi-sandor-december
Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset 9789630791359
(Európa, 2011) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
A titokzatos stylesi eset Részlet Hercule Poirot naplójából. [Zárójelben a közreadó megjegyzései.] 1916. október 1. London [Az első bejegyzés.] Kedves angliai naplóm. Nem hittem volna, hogy Angliában nyomozni fogok! Hét honfitársammal élveztük az angol vidék nyugalmát Stylesban, amikor váratlanul összetalálkoztam Hastings barátommal. [Poirot, a belga rendőrség nagy hírű detektívje, háborús menekültként érkezett Belgiumból.] Hastings megnyerő fiatalember, de időnként az ostobaságig angol becsületes. Szerinte nagyjából minden nő szemrevaló, aki még nem múlt el ötven, és minden testrésze a helyén van, mindazonáltal meg kell hagyni, Mary Cavendish valóban „szemrevaló”. De a lényegre Hercule! Hastings régi ismerőse a Cavendish / Inglethorp családnak, és éppen náluk vendégeskedett, amikor Mrs. Inglethorpot megmérgezték. Gondolom ezért is örült olyan rendkívüli módon a találkozásunknak, mert így kihasználhatta zsenialitásomat az ügy megoldásában. Nem volt bonyolult eset, bár beismerem, az utolsó láncszem megtalálása még nekem is okozott némi nehézséget, de szinte a legelső pillanattól biztos voltam benne, hogy [olvashatatlan név] a gyilkos. Jó szokásomhoz híven módszeresen, és a háttérbe húzódva dolgoztam, és a nyilvánosság előtt minden dicsőséget átengedtem a Scotland Yardnak, szintén régi ismerősömnek Japp felügyelőnek. A felügyelő ez esetben rendkívül találó kifejezés. Felügyelni egész biztosan remekül tud, de kinyomozni valamit… Az eset végére mára, több mint két hónappal a bűntett után, megnyugtató pont került, sőt még egy tönkrement házasságot is sikerült helyreráznom. Elégedett vagyok magammal. Elfogyott az orosz cigarettám, ki kell derítenem, hol lehet hozzájutni Londonban.
Alan Moore: A teljes Watchmen 9789634700340
(Fumax, 2018) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Ki őrzi az őrzőket? „Ha szörnyekkel küzdesz, vigyázz, nehogy belőled is szörny váljék!” Nietzsche Alan Moore képregénye már rég a kultuszművek közé soroltatott. Moore Angliában született, 1953-ban. Az iskolából 17 évesen kivágták, mert LSD-t árult. Képregények írására adta a fejét, a rajzoláshoz – saját bevallása szerint – sem elég tehetséges, sem elég gyors nem volt. Íróként viszont sikeres lett. V, mint vérbosszú című képregénye után leigazolta a DC Comics (a Superman és a Batman kiadója) és rábízta egy addig gyengén teljesítő képregény (Swamp Thing) írását. Moore hamarosan sikeres sorozatot csinált belőle. Ez után készült a Watchmen, Dave Gibbons rajzolóval. A Watchmennel számtalan elismerést besöprő Moore bebizonyította, hogy a képregény nem csak gyerekeknek való, hanem komoly irodalomként is művelhető. A Watchment a Time feltette „A száz legjobb angol nyelvű regény 1923-tól napjainkig” listájára (olyan könyvek mellé, mint a Legyek ura, 1984, Az éjfél gyermekei, Mechanikus narancs, Véres délkörök). A listán természetesen (?) ez az egyetlen graphic novel (könyv terjedelmű képregény). Moore később elhagyta a DC Comicsot és független kiadót alapított. - Novák Péter írása - A Watchmen története 1985-ben játszódik egy alternatív Amerikában, ahol nem Michael Jackson és Ronald Reagen a király, hanem Nixon tölti ötödik(!) elnöki ciklusát, a kormány az atomháború rémével tartja rettegésben az embereket, az utcákon ingyenes elektromos terminálok állnak, fölöttük léghajók lebegnek, az emberek különös viseletekben járnak, furcsa szokásaik vannak, és Vietnam az 51. tagállam. Ekkorra már az 1977-es Keene-törvény betiltotta a jelmezes igazságosztók tevékenységét. A legtöbben visszavonultak, néhányan a kormány szolgálatába álltak, mint a Komédiás és Dr. Manhattan. (A Manhattan-program az USA atomfegyver programja volt, ami a 2. világháború után is folytatódott.) Utóbbi az egyetlen szuper képességekkel rendelkező „maszkos”, a többiek „normális” emberek. (Dr. Manhattan egy baleset során tett szert különleges képességekre, amiket aztán a kormány többek között Vietnamban is kihasznált.) De van egy jelmezes, aki illegalitásban tovább üldözi a gonoszokat, ő Rorschach (Igen, mint a teszt.), akit majdnem mindenki utál. Nem véletlenül. Rorschach egy pszichopata, náci állat, aki ráadásul gusztustalanul eszik, és egy szemétdombon lakik, ennek ellenére nehéz nem egyetérteni vele, amikor gyerekgyilkosokat és erőszakolókat tesz hidegre. Olyan ő, mint a város, amiben él, mocskos és erőszakos. Moore figurái egyáltalán nem sablon akcióhősök, nem a világot megmentő supermanek, sokkal inkább végletes személyiségek, akik nem is feltétlenül a bűn elleni küzdelem, hanem a hírnév, a szex, a pénz, a kaland utáni vágy miatt lettek jelmezes igazságosztók. Egyesektől nem áll távol a fasizmus és a rasszizmus sem. A Keene-törvény éppen azért született meg, mert a rendőrségnek és az embereknek is elegük lett az önjelölt és önbíráskodó ripacsokból. A Who watches the watchmen? graffiti többször is felbukkan a háttérben. A helyzet akkor változik meg, amikor valaki megöli a Komédiást, aki egy kiábrándult, erkölcstelen zsoldos, de legalább átlátja, ami körülötte zajlik, nem olyan naiv, mint a maszkosok többsége. Egy ügyes húzással Dr. Manhattent is eltüntetik a színről, mire az oroszok azonnal bevonulnak Afganisztánba (Igazából 1979-ben) és az atomháború fenyegetése egyszerre realitássá válik. Rorschach nyomozásba kezd és egy elképesztő összeesküvés nyomára bukkan, ami egy addig minden gyanú felett álló személyhez vezet. De többet erről nem mondok! Annyit még elárulhatok, hogy az utolsó oldalon még egyet csavarnak a történeten… Moore morális kérdések sorát dobja fel – föláldozható-e több ezer ember milliók megmentéséért, igazolható-e az önbíráskodás, ha a törvény tehetetlen, stb. Úgy ábrázolja a 20. századot, mint „viselkedési paradoxonok és morális rejtélyek” sorozatát, egy olyan korszakot, amikor a társadalom a megvilágosodás vagy a kihalás közül választhat. De nem kell aggódni az emberiségnek csak három ellensége van: a politikusok, az önjelölt próféták és saját maga… Moore és Gibbons szimbólumokkal teli, komplex világot teremtett. A képregénybe ágyazott fiktív könyvrészletek, dokumentumok, egy másik képregény beépített részletei, és maguk a rajzok utalások zseniális halóját hozzák létre. Attól mesteri, hogy bármely szereplő nézőpontjával azonosulhatunk, akkor is, ha elvben nem értünk egyet vele. „Ha tudtam volna, inkább órásmesternek megyek.” Einstein
Ágh István: Kidöntött fáink suttogása 9789639658400
(Nap, 2008) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Kidöntött fáink "A családi emlékezetben mára egyféle súlyúak a bajok, szinte csak arra szolgálnak, akár más famíliákban, hogy a jelent a múlttal igazolják." Ágh István Eredeti neve Nagy István, de ennek írói foglaltsága miatt első jelentkezésétől (1958) Ágh néven publikál. Írói nevét 1968-ban hivatalosan is felvette. Felsőiszkázon született 1938. március 24-én, parasztcsaládban. Édesapja Nagy Béla (1884–1969), édesanyja Vas Erzsébet (1905–1995). Két nővére volt, bátyja a költő, Nagy László (1925–1978) Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd Tapolcán járt gimnáziumba (1952–1956). Budapesten az ELTE BTK magyar–könyvtár szakát végezte el (1956–1961). 1961-ben megnősült, felesége Lángh Zsuzsanna, Zsófia lányuk 1962-ben született. Öt év után elvált. 1968 óta felesége Széles Judit textilművész, Eszter lányuk 1972-ben született. 1961–1962-ben az építők szakszervezetében, majd 1969-ig a Népművelési Intézetben könyvtáros. 1968 és 1970 között a Munka című folyóirat kulturális rovatának vezetője. 1975-ben az Új Írás versrovat-vezetője. 1985 és 1990 között a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa irodalmi publicisztikára. 1997 óta a Hitel munkatársa. A közbeeső időszakokban szellemi szabadfoglalkozású író. (DIA) - Novák Péter írása - Egy élet váza. De Ágh István önéletrajzi trilógiája ennél sokkal több: a történések, döntések, események átszűrése a lírai (alkatú) énen. Három, eredetileg önállóan megjelent, művét szerkesztette egybe ebben a kiadásban, megrajzolva így a falusi gyerekkort, a pesti, zavaros egyetemi éveket, és a fiatal felnőtt és költő útkeresését. Az első – és szerintem legjobb – rész, a Kidöntött fáink suttogása, nem csak az iszkázi gyerekkor fölidézése, hanem családtörténelem is. A 17. század végéig néz vissza ebben a krónikában, de tulajdonképpen csaknem ezer év változatlanságára lát. A történelem névtelenjeire, jobbágyokra, parasztokra, mesteremberekre. Tatárra, törökre, nótázó, de vérre menő választási harcokra, listázásokra, téeszesítésre. A visszaemlékezés tele van vendégszövegekkel. Történeti forrásokkal – egyházi iratok, évkönyvek –, egy parasztcsalád kicsi, de gondosan őrzött irattárában lelt papírokkal – periratok, feljegyzések –, családtagok naplóiból, leveleiből vett részletekkel, amik úgy sorjázzák a születéseket, esküvőket és halálokat, mint a családi biblia üres oldalán vezetett krónika. A mondtatok, a sok átvétel miatt is, hol mívesen faragottak, hol csak baltával lesorjázottak. A lassan múló, változatlan falusi élet testébe a 20. század vág mély, sosem begyógyuló sebeket – 1919, 1945, 1959 –, bátyja lábába pedig a csontvelő gyulladás, és István még a világon sincs, amikor a család elfordul a földtől. Attól a földtől, ami évszázadokon keresztül nem csak birtokuk, de identitásuk alapja is volt. Az útkeresésről, az új identitás megteremtéséről szólnak a másik két rész – Egymás mellett, Virágárok – írásai, nem feltétlenül ragaszkodva az időrendhez. Egyetem, munkahelyek, albérletek, presszók és kocsmák a színterei a sok-sok találkozásnak, költőkkel, írókkal, és persze nőkkel: feleségekkel és szeretőkkel. Az ötvenes évek közepétől a hetvenesek elejéig felvillantott epizódok egy gúzsban táncoló, színes, de belterjes világot mutatnak be. Mivel nincs külső szabadság, a szó emberei a belső kiszélesítésével próbálkoznak, sokszor az önpusztítástól sem riadva vissza. Ebben a világban kóvályog a fiatal Ágh István egy ’56-os sebesülés emlékével, a nagynevű írók barátságától és alkoholtól megrészegülve, első generációs értelmiségiként. Már nem paraszt, de a gyökerei még oda húzzák, még nem városi, de a vágyai már oda vonzzák, szerelemes és szeretett, csaló és csalatott, kívülálló és bennfentes egyszerre. Hála a Digitális Irodalmi Akadémiának a művek online is olvashatóak: Kidöntött fáink suttogása Egymás mellett Virágárok
Ács Irén, Dogossy Katalin: Azok a jó kis hatvanas évek 9637253246
(Ulpius-ház, 2005) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Azok a jó kis... Dogossy Katalin: Azok a jó kis hatvanas évek című könyvének olvasása után - Novák Péter írása - Nosztalgia, Kádár-korszak – van, akinek ezektől a kifejezésektől elhomályosul a tekintete, másoknak meg hányingere támad. Nekem nincs Kádár-korszak nosztalgiám (de hányingerem sem), bár abban nőttem fel. 1988/89-ben töltöttem a sorkatonai szolgálatomat – már csak ezért sincs. Meg a kék iskolaköpeny miatt sincs. Nincs, mert a Balatonnál minden reggel kétszer kellett boltba menni. Kilenc előtt nem lehetett sört venni, kilenc után meg kenyeret kapni. És még mindig frászt kapok a határon, pedig hol van az már… A szerző is csak annyira nosztalgikus, amennyire (majdnem) mindenki. Szívesen emlékezik vissza az iskolákban eltöltött évekre – feltéve, hogy elég régen voltak. Dogossy Katalin családja nem tartozott a rendszer kegyeltjei közé – élményei olyanok, amiket mindenki megélhetett abban a korban, főleg az, aki Újlipótvárosban volt gyerek. Nekik is ajánlom ezt a könyvet, de még inkább azoknak, akiknek a szülei voltak gyerekek a hatvanas években. Nagyon tanulságos lesz… A kötetnek csaknem a szöveggel egyenértékű részét képezik Ács Irén fotói. A szöveg is, a képek is a mindennapokról mesélnek. Ács Irén mintegy 70 ezer felvételből álló életművéből lehet szemezgetni a Magyarország Otthon című albumban. Illetve itt egy érdekes interjú vele.
Winfried Georg Sebald: Kivándoroltak 9630774593
(Európa, 2006) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Négy gondolat Winfried Georg Sebald: Kivándoroltak című könyvének olvasása után -Novák Péter írása - Az ember nagyon szívós élőlény. Bárhová veti is a sorsa azonnal elkezd gyökereket ereszteni az új földbe. Van, aki mélyebbre, van, aki csak a felszínre. De a gondolatai többnyire abba az irányba mutatnak ahonnan jött, mint az állandóan egyfelől fújó szélnek kitett faágak. A világ, a társadalom, a többi ember számtalan módon tör az elpusztításunkra. Nekünk az a feladatunk, hogy ezeket kikerüljük, hogy aztán, mintegy a szabadság legfelső fokán, magunk dönthessünk a halálunk idejéről. Egyre többet tudunk az agy kapcsolási rajzairól, de még mindig nem tudunk szinte semmit. Az emlékezet a legkétesebb tanú. Az emlékezet egy szajha, aki mindig a kedvünket keresi. Minden, ami egy életből megmarad, legyen az egy emberé, egy városé, egy civilizációé, csak hordalék. Rút pusztulás. Szép pusztulás.
Jesús Moncada: A folyók városa 9789632366722
(L'Harmattan, 2013) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
A blogger arcképe kölyökkutya korából - Novák Péter írása - Esős augusztusi nap volt, hűvös is, nem az a kimondott strandidő. Inkább lementünk a révfülöpi mólóra. Amíg a gyerekeim fagylaltot nyaltak és a bazárok kirakatait nézegették, én leültem egy padra és belekezdtem ebbe a könyvbe. Néhány oldal után a talpam alatt murvává változott a viacolor burkolat. Fölnéztem, 1980 volt. Elsőre persze meglepett a dolog, de hamar ismerős lett minden. A szemben álló épület cukrászdából visszaváltozott kikötői jegypénztárrá, az ocsmány diszkóvá átépített Ibolya presszó megint az a hangulatos, rózsalugasos, lepusztultságában is vonzó hely lett, ami régen volt. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek és elindultam. Az első sarkon rögtön megpillantottam a pár éve bezárt könyvtárat, Eszti néni éppen akkor ért oda, hogy kinyisson. A vasúti átjáró mögül eltűnt az evangélikus központ épülettömbje, a helyére visszakerült a régi iskola, mellette megint működött a Tessék-Lássék zöldséges, és a kerti pavilonból átalakított újságos, ahol majdnem annyi német lapot lehetett kapni, mint magyart. Az utcák tele voltak német családokkal, és gondolkodás nélkül meg lehetett mondani, hogy melyik NDK-s. Pár perc múlva elhaladtam a nádtetős kis borozóvá visszaváltozott Birka Csárda előtt, ahol valamikor nagyapám itta a jól megérdemelt fröccsét, miután már kora reggel végigállta a hosszú sort az újra működő Szabó pékség előtt. A Birka után ráfordultam a hegyi útra. Itt nem sok minden változott. Néhány ház helyét visszavette a rét vagy a szedres, az udvarokban nem Audik és Toyoták álltak, hanem Ladák és Trabantok, és sokkal több lett a lepke. Elértem az Úttörő útig. A táborok megint zsúfolásig voltak gyerekekkel, a lepusztultságuk is más volt, mint az üresen ásító épületeké, a konyhákból áradt a menzaszag. Megérkeztem a házunkhoz. Megálltam, néztem befelé. Nem volt ebben semmi különös, sokan megálltak, hogy megcsodálják a díszes kerítést. Ilyenkor nagyapám leballagott és elbeszélgetett az emberekkel, elmondta, mit miből és hogyan csinált. Az öreg most ebéd utáni szunyókálásban volt, kibicsaklott nyakkal ült az egyik kerti széken, a másikon egy tíz év körüli fiú olvasott. Semmi nem mozdult. Én meg csak bámultam befelé, és arra gondoltam, hogy a világ tele van eltűnt falvakkal és városokkal. A legtöbbjük csendben, szinte észrevétlenül múlik ki, úgy hogy a helyén egy másik város születik. De vannak olyanok, amik egy hatalmas apokalipszisben pusztulnak el, vagy hosszú és fájdalmas haldoklásra kényszerítik őket, mint Mequinenzát, ennek a mágikus krónikának a színterét. Moncada regénye szülővárosának szubjektív krónikája. A 20. század elejétől, a polgárháborún át, a hetvenes évek elejéig néhány család történetén keresztül elbeszélve. A várost Franco alatt elárasztották egy duzzasztógát miatt. Katalán történelem és családregény mágikus realizmussal. Jesús Moncada: A folyók városa (L’Harmattan, 2013)
Paul Auster: New York trilógia 9786155759420
(XXI. Század, 2018) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Egy amerikai legenda Van úgy, hogy egy személy túlnő a saját jelentőségén, és a későbbi korok embereinek szemében szinte megtestesít egy-egy időszakot. Ilyen volt Jackie Robinson. Nem véletlenül tűnik fel számos nagy amerikai író regényében. - Novák Péter irása - New York, 1947.05.06. A Dodgers szoros meccsen 7:6 arányban legyőzte a St. Louis Cardinalst az Ebbets Fielden, köszönhetően többek közt Jackie Robinson nagyszerű teljesítményének. A győzelem némi elégtételt jelenthetett a színes bőrű játékosnak, hiszen néhány héttel ezelőtt éppen a Cardinals volt a Dodgers négere elleni sztrájk fő szószólója. "1947-et írunk; ebben az évben tör az élre Jackie Robinson a Dodgers színeiben. Blue figyelemmel kíséri fejlődését… Májusban, egy ragyogó kedd délután elhatározza, hogy kirándulást tesz az Ebbets Fieldre… A meccs során akaratlanul is megéljenzi Robinson minden megmozdulását: amikor a harmadik menetben „lopva” – anélkül, hogy az ütő megütötte volna a labdát – a következő base-re szalad, talpra szökken, majd később, a hetedikben, amikor Robinson egy ütésre két base-t is fut, és a célba érkezik, Blue örömében a mellette álló férfi hátát kezdi ütögetni. A Dodgers bravúros összjátékkal megnyeri az utolsó menetet… "(Paul Auster: New York trilógia) Jackie Robinson (1919-1972) az egyik legismertebb baseballjátékos. Ő volt a modern kor első színes bőrű játékosa az Major League Baseball-ban, amikor 1947-ben debütált a Brooklyn Dodgers színeiben. Ez előtt utoljára az 1880-as években játszhattak feketék a nagy, országos ligákban, a következő hatvan évre viszont az úgynevezett Néger Ligába szorultak. Robinson szerződtetése, és példája hatalmas változást hozott a Major League-ben, hatást gyakorolt az amerikai kultúrára és a mindennapi életre. A polgárjogi mozgalom egyik ikonja lett. Mindez persze nem történt volna meg, ha nem lett volna nagyszerű játékos. "Ámde a cég ott hagyta apámat, ahol volt. Ugyan ki művelné meg ilyen eredményesen ezt a terméketlen vidéket? Ráadásul a Boston & Northeastern Biztosító egész történetében nem akadt egyetlen zsidó cégvezető, arra pedig, hogy ő legyen a biztosítási szakma Jackie Robinsonja, nyolcosztályos végzettsége nem predesztinálta apámat." (Philip Roth: A Portnoy-kór) Jack Roosevelt Robinson Georgiában született és még nem volt két éves, amikor az apja elhagyta a családot. Pasadenába költöztek. A család szegénységben élt, a kis Jackie bandázott és jó úton volt a börtön felé, amikor a John Muir középiskolában felfedezték sporttehetségét. Mindent csinált. Tagja volt a baseball-, a kosár-, a labdarúgócsapatnak, de nyert távolugróversenyt és tenisztornát is. All round sportember volt. A Muirból már viszonylag egyenes út vezetett a UCLA-re, bár többször összetűzésbe került a rendőrséggel, amiért tiltakozott a rasszista megkülönböztetések ellen. Érdekes, hogy a UCLA-n még a baseballt tartották a leggyengébb sportjának, inkább atlétaként számítottak rá. Ezután a hadsereg következett, ahol szintén zűrjei voltak a rasszizmus miatt. Nyilvános részegeskedés vádjával hadbíróság elé is állították, holott csak annyi volt a „bűne”, hogy egy nem szegregált katonai buszon nem volt hajlandó hátra menni a sofőr felszólítására. 1945-ben a Néger Ligában játszó Kansas City Monarchstól kapta az első profi szerződését, havi 400 dollárt keresett, ami nem volt rossz pénz, de Robinson nem szerette a Néger Liga kaotikus állapotait. Az egyetemi sport alatt hozzászokott a szervezettséghez. Jelentkezett a Boston Red Sox által meghirdetett próbajátékra, de hamar kiderült, hogy az egész csak porhintés, csak le akarták csillapítani a szegregáció miatti ellenséges hangulatot. (A Red Sox lett az utolsó nagy csapat az MLB-ben, amelyik színes bőrű játékost alkalmazott, 1959-ben.) A negyvenes évek közepén a Dodgers elnöke, Branch Rickey már kezdett szétnézni a Néger Ligában olyan tehetségek után, akiket majd a csapatába építhet. Robinson volt az első számú kiválasztottja, de nem volt biztos benne, hogy megéri a kockázatot. Állítólag megkérdezte Robinsontól, hogy képes lenne-e higgadtan szembenézni a felé áradó rasszizmussal, mire Robinson visszakérdezett, hogy egy olyan négert keres-e, aki fél visszaütni. Rickey azt válaszolta, hogy ő egy olyan négert keres, aki elég bátor nem visszaütni. Ebben aztán megegyeztek és Rickey szerződtette Robinsont, egyelőre a Dodgers farmcsapatához, az International League-ben játszó Montreal Royalshoz. "A mai fiatalok. Uramisten. Páratlanul kivételezettek. Túl későn születtek, semhogy emlékezzenek a sztálingrádi csatára, a partraszállás napjára, … Jackie Robinsonra, amint betör a Montreal Royalsszal. Brandóra A vágy villamosa-ban vagy a szélesen mosolygó Harry Trumanra… " (Mordecai Richler: Így látta Barney) De egyáltalán nem mentek simán a dolgok. Floridában nem engedték meg, hogy ugyanabban szállodában szálljon meg, ahol a csapattársai, Jacksonville-ben a rendőrség a stadion bezárásával fenyegette meg a Royalst, ha Robinson pályára lép. És lehetne sorolni a hasonló eseteket. 1947. április 15-én Robinson több mint 26 000 néző előtt debütált az Ebbets Fielden. Se a sajtó, se egyes játékostársai nem fogadták kitörő örömmel, de ezt a problémát Leo Durocher menedzser hamar rövidre zárta. ("I do not care if the guy is yellow or black, or if he has stripes like a fuckin' zebra. I'm the manager of this team, and I say he plays. What's more, I say he can make us all rich. And if any of you cannot use the money, I will see that you are all traded.") Több csapat is sztrájkkal fenyegetőzött a néger játékos miatt, de a Liga kiállt a Dodgers mellett és kizárással fenyegette meg a sztrájkoló játékosokat és csapatokat. Ez persze nem óvta meg Robinsont a pályán elszenvedett fizikai és verbális erőszaktól. Ezzel viszont csak azt érték el az ellenfelek, hogy a Dodgers játékosai felsorakoztak Robinson mögött. Működésbe lépett a csapatszellem. (Csapattársa Pee Wee Rees nyilvánosan is kiállt mellette, elhíresült mondása szerint: Sok minden miatt gyűlölhetsz valakit. A színe nincs ezek között.) A rajta levő nyomás némileg enyhült a következő évben, mert más színes bőrű játékosok is bekerültek a ligába, és Robinson a teljesítményével bizonyította, hogy nem marketing fogás volt a Dodgers részéről: 1949 és 54 között folyamatosan résztvevője volt az All Star Game-nek. Buddy Johson dalt írt róla, Hollywoodban életrajzi filmet forgattak vele, amiben saját magát alakította, de ezzel egy időben meg kellett jelennie az Amerika ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt. Nem volt egyhangú élete. Játékosként 1955-ben ért a csúcsra, amikor a Dodgers megnyerte a bajnokságot. A sors fintora, hogy ez volt Robinson leggyengébb profi szezonja. A következő évben vissza is vonult, 37 évesen. Jelenléte és játékstílusa is átalakította a baseballt. Karrierje elismeréseként 1962-ben beválasztották a Baseball Hall of Fame-be, 1997-ben az összes MLB csapat visszavonultatta Robinson 42-es mezszámát. Miután felhagyott a baseballal az üzleti életben próbált szerencsét. Politikailag is aktív maradt és az ABC szakkommentátoraként is tevékenykedett, de cukorbetegsége egyre súlyosbodott. Csak 53 éves volt, amikor szívroham következtében elhunyt.
Nick Hornby: A Meztelen Juliet 9789634790259
(Helikon, 2018)
Meztelen Juliet Valahogy engem jó életkorban találnak meg a Hornby regények. Így voltam kb. harminc évesen a popcsajokkal* és az egyfiúval** is, és így vagyok most a Meztelennel*** is. Nem mintha ötvenöt éves kiégett rocksztár lennék (Tucker Crowe), vagy negyvenéves gyerektelen nő (Annie). Bár a negyvenes lúzer zenebuzi (Duncan)…, hát az már határeset. - Novák Péter könyvajánlója - Maradjunk is nála egy pillanatig, Duncannél, mert bár a regény központi figurája Annie, Duncan Tucker Crowe-mániája nélkül nem indulna el az eseménysor. Duncan kattant, ez nem is vitás, de szerintem a mániája nem annyira spirituális rajongás, mint inkább valamiféle életrendező elv. Életpótlék akár. Olyan pótlék, amit Annie is bekajált, de mostanra megfeküdte a gyomrát. Elege lett az elcseszett kapcsolatából, és a Meztelen Juliet című Tucker Crowe lemez körül kialakuló esztétikai vitájuk csak ürügy a kapcsolat lezárására. [Egyébként is ízlésről vitatkozni… pfffff. Arról, hogy valakinek mitől lesz fontos és zseniális egy lemez (film, könyv) nincs értelme vitát nyitni. És az, hogy valakinek mi tetszik, még csak nem is róla mond ítéletet, hanem megint csak rólunk, hogy mi miért gondoljuk azt, hogy ami nekünk tetszik, annak neki is tetszeni kellene. Szóval, sajnos soha nem mondhatjuk tiszta lelkiismerettel azt, hogy ha neked ez nem tetszik, akkor egy korlátolt tehén vagy.] Három elpocsékolt(nak tűnő) élet keresztezi egymást ebben a történetben. Duncan és Annie illeszkedni akar egymáshoz, és ez tizenöt éven át megy is nekik többé-kevésbé. Annie és Tucker pedig idegenként megnyílnak egymásnak – sokszor egyszerűbb így –, és belebonyolódnak egy virtuális flörtbe. Úgyhogy valaminek történnie kell, a kérdés csak az, ki mennyire ragaszkodik az élethazugságához, ki mennyire elégedett a megszokással, hajlandó-e valaki robbantani? [Persze ez az elpocsékolt élet duma is megérne egy misét. Mert kinek nem elpocsékolt az élete? Aki valami maradandót alkot? OK. Aki vagyont szerez? OK. De még így is döbbenetesen kevesen vannak. De biztos-e, hogy aki csak él, a viszonylagos elégedettségével és a csalódásaival, jó könyvekkel, filmekkel, zenékkel tölti ki a napjait, az elpocsékolja az életét? Nem vagyok benne biztos. Szóval akkor ki pocsékolja el? Mindenki? Vagy senki? Érdemes ezen eltöprengeni.] Nagy varázsló ez a Hornby, úgy fonogatja a regényalakjai sorsát, mint a Párkák, és úgy barkácsol hepiendet a könyv végére, hogy az nem csöpög ki a kezeim közül. Ha figyelmesen olvastatok, akkor tudjátok, hogy nem érdemes vitatkozni a véleményemmel: ez egy jó regény. *Pop, csajok, satöbbi (Európa, 1998) **Egy fiúról (Európa, 1999) ***A Meztelen Juliet (Európa, 2009)
Toussaint, Jean Philippe: A fényképezőgép; A fürdőszoba 9636760330
(Jelenkor, 1995) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Elfeledett könyvek megmentője Vannak könyvek, amelyek miután megfutják kötelező körüket a könyvtári újdonságok között, majd elfoglalják helyüket a betűrendben, szinte soha többé ki sem kerülnek onnan. Vannak olyan könyvek, amelyekkel különösen méltánytalanul történik mindez. Tapasztalatom szerint Jean-Philippe Toussaint művei sajnos ebbe a csoportba tartoznak. Pedig a belga származású francia író regényei olyan különleges hangulatot árasztanak magukból, ami méltán dobogtathatja meg a kortárs, minimalista próza kedvelőinek szívét. - Báling Gábor írása - Ezekben a szövegekben nem számíthatunk sem nagyszabású, szerteágazó cselekményre, sem a háborgó lélek belső vívódásaira. Találkozhatunk viszont a világban eligazodni képtelen, illetve azt nagyon nem is erőltető igazi anti-hősökkel. Ezeket az alakokat magasan fejlett intelligenciájuk leginkább a valóságra való folyamatos reflektálásra készteti, annak megélése helyett. A külvilág legtöbbször mint valami ellenséges entitás jelenik meg számukra, amelynek „legyőzése” válik legfőbb feladatukká. A világ köszöni szépen, ettől még jól el van és mivel nem hajlandó felfüggeszteni működését, néhol elképesztően komikus, hőseink lelki nyugalmára nézve határozottan zavaró eseményeken keresztül tolakodik az előtérbe. Az állandó önreflexió és a világ megfigyelése között azért jut idő arra, hogy Toussaint hősei utazzanak, szerelembe essenek, hivatalos teendőket intézzenek vagy éppen olyan, nagy horderejű vállalkozásokba fogjanak, mint a jogosítvány megszerzése. Az a fanyar, ironikus látásmód, amin keresztül találkozunk ezekkel a történetekkel, teszi különlegessé ezeket a műveket. Azok a könyvek, amelyeket sokáig nem kölcsönöznek, előbb-utóbb kikerülnek a könyvtárak állományából. Mentsük meg Toussaint munkáit! Mi sem fogunk rosszul járni. Toussaint, Jean Philippe: A fényképezőgép; A fürdőszoba (Jelenkor, 1995) Toussaint, Jean Philippe: Monsieur; A halogatás (Jelenkor, 1997) Toussaint, Jean Philippe: A televízió (Jelenkor, 2000)
Varga Réka (szerk.): Állomás, éjszaka. Tízkezes egy Bodor novellára 9789731650500
(Koinónia, 2011) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Állomás, kutyák Van Bodor Ádámnak egy rövid novellája, Állomás, éjszaka, (itt olvasható) amiből 2011-ben a Koinónia gondozásában kinőtt egy remek kis kötet. Tíz erdélyi író - Dragomán György, Molnár Vilmos, Székely Csaba, Hajdú Farkas-Zoltán, Deméyn Péter, Szabó Róbert Csaba, Balázs Imre József, Potoczky László, Hertza Mikola és Láng Zsolt - folytatja a novellát , tiszteleg a szerző előtt. Nem vagyok se erdélyi, se író, de hadd tegyem hozzá a magamét... - Novák Péter írása - Négy-öt hónapja kezdődött. A kutyák elszökdöstek a falubeli házaktól. Először csak egy-két portáról, de aztán egyre kevesebb udvarból hallatszott már ugatás. Már a május is forró volt, és egész nyáron nem esett egy csepp eső sem. A kutyák napokra eltűntek, aztán az állomás környékén bukkantak föl megint, de már nem simultak a kézhez, nem fogadtak szót a parancsnak. Ott gyűlt, növekedett a falka a kiszolgált tehervagonok és használatlan melléképületek körül. A kutyák bundája ragacsos lett a gépzsírtól és szürke a koromtól. Az állomás nagy volt, de mióta a téesz megszűnt, alig jártak erre vonatok. A tehervagonok itt maradtak, rozsdásodtak, korhadtak, hóban, esőben, hőségben. Ez volt a vonal vége. Reggel, délben és este jött és ment innen egy személyvonat. A resti is csak akkor nyitott ki. Aki ment vagy jött, megivott egy sört, kísérőnek a saját pálinkája mellé. Az épület elkoszlott, a hulló vakolat és a lerakódó korom sosem látott országok vaktérképeit rajzolta a falakra. A kutyák egyre nagyobb területet hódítottak el az állomásból. Nem volt nehéz, többnyire csak a forgalmista tartózkodott ott, meg Vaszi a kocsmáros, aki naponta háromszor kinyitott egy-két órára. Na meg Cservenszki, de ő nem számított. Az asszonyok reggel a városi piacra mentek, és a déli vonattal jöttek vissza. A férfiak, akiknek volt munkájuk, az estivel. Szinte észrevehetetlen volt a változás, ahogy az épületek közötti terek és a peronok egyre szűkebbek lettek. Az emberek összébb szorultak, a kutyák közelebb jöttek, és aki nem vette figyelembe a birtokviszonyok változását, azt megmorogták. Egy ember volt, aki nyugodtan járhatott közöttük, egy idegen. Cservenszkinek mondta magát, de lehet, hogy nem is ez volt a neve. Senki nem tudta, hogy honnan jött és miért, mit csinál nap közben és hol alszik éjszaka. Senki nem kérdezte, ő meg magától nem mondott semmit. Talán féltek tőle, talán csak nem érdekelt senkit. Így telt el a nyár vége és az ősz eleje is. Az első októberi nap volt, már csípett az este. A befutó vonaton a férfiak nagy hanggal voltak, aznap kaptak fizetést a városban. Amikor a vonat beállt, szedelőzködni kezdtek, nem kellett sietniük. Kényelmesen cihelődtek, de leszállni nem tudtak. A peron hemzsegett a morgó, vicsorgó kutyáktól, és a mező felőli oldalon is ott cirkáltak hátsó lábuk közé vágott farokkal és fölpúposított háttal, világító szemmel. A férfiak kapatosan, ostobán bámultak kifelé a sötétedő állomásra. Cservenszki szomorúan visszanézett rájuk a koszos ablakból. A forgalmista csak egy véres rongykupacnak látszott, a kavargó kutyák között.
Anthony Burgess: Földi hatalmak 9789632660776
(Cartaphilus, 2008) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Földi hatalmak Konfabuláció – ez lesz a címe Kenneth Marchal Toomey visszaemlékezéseinek. „… a szó a pszichiátriában azt a folyamatot jelöli, amikor a szétzilált emlékezetben megjelenő hézagokat képzelet alkotta, de igaznak vélt felidézett élményekkel helyettesítjük.” De ez csak a regény végén derül ki, a 959. oldalon. Mire idáig eljutunk, végig kísérhetjük a sikeres, de középszerű írót hosszú élete állomásain. - Novák Péter írása Anthony Burgess: Földi hatalmak című regényéről - Az emlékek sora az első világháborús Londonban indul, ahol az ifjú Ken irodalmi és szerelmi próbálkozásainak leszünk tanúi. Ken képtelen összeegyeztetni homoszexualitását katolikus hitével, megválik az egyháztól, de ez életre szóló vívódással jár majd. Félig-meddig önkéntes száműzetésbe vonul. Bekerül a párizsi művészvilágba, Joyce, Hemingway és Ezra Pound társaságába. Toomey valahogy mindig ott van, ahol történik valami. Megismeri a Brit Birodalom világát Malajziában, még mielőtt az felbomlik, onnan – Ausztrálián át – a szesztilalomtól sújtott New Yorkba kerül. Épp akkor él Olaszországban, amikor a feketeingesek hatalomra kerülnek. Ausztriában van az Anschluss idején, ahol a nácik internálják, és csak egy kis hazaárulás révén szabadulhat, amiért a háború után büntetésből őt bízzák meg a koncentrációs táborok borzalmainak megírásával. Az ötvenes évekre nemzetközi hírességgé válik, Hollywoodban dolgozik, tévészerepléseket vállal, a hatvanas években belekeveredik Fekete-Afrika felszabadító háborúiba. Toomey azért kezdi „rendezgetni” emlékeit, mert a Vatikán felkéri, hogy tanúskodjon sógora Carlo Campanati, az elhunyt XVII. Gergely pápa szentté avatási eljárásában. Ken tanúja volt a későbbi pápa egyik csodatételének. Carlo és Kenneth testvéreik házassága révén kerülnek kapcsolatba, ami annak felbomlása után is megmarad. Kettejük élete hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódik egymáshoz. Ken érzései meglehetősen ambivalensek. Carlo egyszerre lenyűgöző és félelmetes jelenség, aki egyre magasabbra emelkedik a papi ranglétrán. Nagy tervei vannak a katolicizmus megreformálására, egy új ökumenikus szemlélet kialakítására, még a marxizmussal is kacérkodik. Kettejük életszemlélete, hite gyakran kerül összeütközésbe. Toomey meg van győződve az ember gonoszságáról, míg Carlo szerint mindenki eredendően jó. „Isten hibátlannak teremtette az embert, de azzal a képességével együtt teremtette meg, hogy szabadságában álljon tökéletlenné válnia.” A szabad akarat Isten „legnagyobb és legiszonyatosabb” ajándéka, ez az ami a leginkább isteni az emberben, de ez az ami bűnbe is viheti. Toomey végül igazolja a csodatételt, bár a birtokába került információk inkább az Ördög, mint Isten művére utalnak. Burgess igazi nagyregényt alkotott, terjedelmében és ambíciójában is. Sok síkja van ennek a műnek. Enciklopédikus regény, ami végigjárja az elmúlt századot térben és időben egyaránt. Zavarba ejtő, ahogy a valós történelmi tények és a kitalált epizódok keverednek egymással. A katolikus egyház túlhangsúlyozott történelmi szerepe, a kitalált osztrák Nobel-díjas író, Streher, akiért Toomey lelkesedik. Carlo, amint részt vesz a Lateráni Egyezmény aláírásán, vagy Ken, amint megmenti Himmler életét. Művészregény, aminek főhőse egy középszerű író, de szereplőként megjelennek a nagyok is. Toomey alakja néhány életrajzi elemben megegyezik Burgessel, de nem önéletrajzi regényt olvasunk, hanem fikciót. A lehetséges modellek között emlegetik Sommerset Maughamot és Norman Douglast. A homoszexualitás és a bűntudat regénye is. Bemutatja azt a küzdelmet, amit Toomey folytat, hogy elfogadtassa magát egy homofób világban, és el tudja fogadni magát olyannak amilyen. És persze leginkább a gonosz, a metafizikai értelemben vett rossz, illetve az erre adott erkölcsi-teológiai válaszok regénye. Nagy és nehéz kérdéseket feszeget tehát Burgess, mégis jól olvasható a kötet. A cselekmény végig feszült, a figurák aprólékosan kidolgozottak, a stílus és a humor nagyon angol. Senkit ne riasszon el a terjedelem, megéri! UI: A sok hanyag fordítás és kiadás között jó egy ilyen alapos és szép munkát találni. A fordítás, a jegyzetek és az utószó Bényei Tamás munkáját dicsérik.
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban 9789631432619
(Magvető, 2015) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Temetés az Ebihalban Valamikor rég, a kétezres évek elején sokszor Keresztury Tibor miatt vettem meg kedvenc hetilapom aktuális számát. Ha írt bele valamit, már megérte kézbe venni! Nagyon kíváncsi voltam, ennyi év után, ráadásul könyv formájában vajon ugyanazzal az erővel hatnak-e majd rám az egyébként kiváló irodalomkritikusként és szerkesztőként ismert szerző kötetben megjelent rövid tárcái, novellái. - Báling Gábor írása - Szerencsére nem kellett csalódnom, sőt. Lecsúszott, jobb sorsra érdemes figurák, lepattant bölcsészek, bűzös, szürke és olykor meglehetősen szürreális hétköznapok, alkoholizmus, rendkívüli módon személyes vallomások, no meg persze közéleti írások. Valamiért engem egytől egyig beszippantott, épp úgy, mint egy, másfél évtizeddel ezelőtt. Amire a legkevésbé sem számítottam, az az, hogy egy adag futással kapcsolatos írás is szembejön majd és ezek sem a rosszak közül valók! Mit mondjak, ez nagyon jólesett a kedves szerzőtől, mivel egy (futó)cipőben járunk, én is vén fejemre váltam függővé ettől a sporttól. Valljuk be, mennyivel jobb ezeket a keserves, olykor kissé trágár, csak azért is írásokat olvasni az adott tárgyban, mint mondjuk a futóbolond Murakami hétköznapi kocafutó számára elképzelhetetlen beszámolóit. (Na jó, azt is jó azért.) Szóval futás és irodalom tárgyban is megkerülhetetlen mű! Kifejezetten ajánlom olyanoknak, akik ebben a vírus sújtotta időben az elmaradó futóedzéseket a futásról való olvasással pótolnák! Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban (Magvető, 2015)
Hugo Claus: Belgium bánata 9789632363660
(L'Harmattan, 2011) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Belgium bánata Biztosan mindannyian ismeritek azt a viccet, hogy Brüsszelben tömegverekedés tör ki a vallonok és a flamandok között. Nagy erőkkel kivonul a rendőrség, és a megafonok egyfolytában azt harsogják, hogy: A vallonok menjenek a tér déli oldalára, a flamandok meg az északira! Nagy nehezen sikerül szétválasztani a tömeget, csak pár ember szerencsétlenkedik még a tér közepén. Egy rendőr odarohan hozzájuk, és rájuk ordít, hogy menjenek a helyükre. Mire egyikük, az idős Kohn bácsi azt kérdezi: Na jó, de az igazi belgák hova álljanak? -Novák Péter írása Hugo Claus: Belgium bánata című regényéről - A kb. 90 000 „igazi belga” egy részét, több mint 25 000 embert deportálták 1942-44 között. Hogy miért „csak” ennyit? Mert Belgium német katonai kormányzója Alexander von Falkenhausen, egy tapasztalt és náciellenes német tábornok, amolyan legvidámabb barakkot csinált Belgiumból a második világháború alatt. Falkenhausennek sikerült kordában tartania az SS-t és az éhínséget is, így a belgák a többi megszállt országhoz képest szerencsésen vészelték át a háborút. (Falkenhausent aztán a Hitler elleni merénylet apropóján letartóztatták, de túlélte a koncentrációs tábort.) Független és semleges Belgiumról 1830-tól beszélhetünk. Az alkotmányos monarchiában a nemesi oligarchia uralma fokozatosan és békésen alakult át parlamentáris demokráciává, ahol két meghatározó párt, a katolikusok és liberálisok váltogatták egymást a kormányzásban. Az első világháború és a német megszállás után Belgiumban is erősödtek a szélsőségesek. A hivatalosan francia nyelvű országban megerősödött a többségben levő flamandok önállósodási vágya. Ebbe a Belgiumba születik 1929-ben a regény főhőse és Hugo Claus alteregója, Louis. Egy évvel azelőtt, hogy Leon Dégrelle megalapítja a vallon, fasiszta, rexista pártot, és négy évvel azelőtt, hogy a megalakul a szélsőjobbos Flamand Nemzeti Unió, Staf de Clerq vezérletével. (A regényben Louis apját Stafnak hívják – és ebben a szövegben semmi sincs véletlenül.) A flamandok egy része a rokonság okán és a függetlenségi törekvések támogatása miatt szimpatizál a németekkel, de a többséget inkább taszítja a germánok erőszakossága és vallásellenessége. (A flamandok katolikusok, többek között ezért sem jött össze soha a többször is felmerült terv, a Hollandiával való egyesülés.) A háború alatt sok flamand kollaborál a németekkel, sokan mennek a Reichbe munkát vállalni – önként, vagy kevésbé önként, és sok flamand harcol a keleti fronton. De kollaboráció tekintetében a vallonoknak nincs mit a flamandok szemére vetni. A Vallon Légió a Waffen-SS kötelékében szintén részt vesz a szovjetek elleni „keresztes hadjáratban”. A háború után a szerencsétlen sorsú III. Lipót királyt távollétében halálra ítélik. 280 kollaboránst végeznek ki, és közel 60000 ember ítélnek el, de Belgium igyekszik gyorsan elfeledni a háborút, szőnyeg alá söpörni az emlékeket. Jó néhány köpönyeget gyorsan megfordítanak, és a viszonylag épen maradt ország a Marshall-segély jóvoltából hamarosan Európa egyik legvirágzóbb államává válik. Erről a Belgiumról, az 1929-47 közötti évekről fest hatalmas impresszionista tablót Hugo Claus. Időnként csak foltokat, elmosódott árnyakat érzékeltem a szövegből, de azt is éreztem, hogy minden a helyén van, és ha belga lennék, biztosan értenék is mindent. Mert azért eléggé figyelni kell, hogy ki kivel van, mit miért tesz, mert a gondolatok és tettek nem mindig felelnek meg egymásnak. A szereplők „minden gondolata, már a kigondolás pillanatában érvényét veszti.” (Nem árt olvasás közben néhány jegyzetben rögzíteni, hogy ki kicsoda.) Hugo Claus egyértelműen önéletrajzi elemekkel dolgozik, és a belga tabló alatt, mellett, fölött ez egy klasszikus Bildungsroman, Louis szellemi útja a katolikus internátustól, a flamand Hitlerjugenden, majd a zsidó irodalmon át az írói pálya kezdetéig. Egy folyamatos, előbb ösztönös, majd tudatos, fabuláció és konfabuláció. Hugo Claus később balos lett, majd világfi, végül „Nagy Flamand Irófejedelem”, akinek ez a regénye egyszer megnyert egy „megvan, de nem olvastam” felmérést Belgiumban. Az első tízben volt még a Biblia, két Eco, és Harry Mullishtól A menny felfedezése…
Don DeLillo: Cosmopolis 9789633101155
(Libri, 2012) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Cosmopolis Személyeskedhetünk megint? - Novák Péter írása Don DeLillo Cosmopolis című regényéről - „Eric Packer, a fiatal milliárdos egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép New York-i lakásából, és beszáll a csúcstechnikával és luxuscikkekkel fényűzően berendezett fehér limuzinjába. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: világrengető spekulációs támadást kell intéznie a japán jen ellen – és el kell jutnia Manhattan túlsó végébe a fodrászához. Ericnek hol az amerikai elnök motoros kísérete, hol egy zenészbálvány temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A kocsi kényelmes bőrülésén egymást váltják a látogatók: biztonsági, műszaki és pénzügyi szakértők, sőt Eric menyasszonya és szeretője is, miközben a limuzin az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.” (a fülszöveg) Novák Péter a középkorú könyvtáros egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép budapesti lakásából és beszáll a hangosbemondóval és üzemen kívüli légkondival fényűzően berendezett sárga villamosba. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: rendbe kell raknia a pszichológia – szociológia részleget, mert már erősen szétcsesződött – és este haza kell jutnia a Belváros túlsó végébe, hogy hajvágógépével kissé rendbe szedje magát. Péternek hol a parlamenti etikai bizottság elnökének motoros kísérete, hol egy erdélyi író temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A villamos gyanús foltoktól tarkálló üléseit csak magasból látja. Mobiljában egymást váltják a látogatók: telemarketingesek, a vízvezeték szerelő, a hiteltanácsadója, sőt Péter felesége és lánya is, miközben a villamos az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.] Eriket és Pétert „egyre gyakrabban kerülte az álom, nem heti egy-két alkalommal, hanem négyszer, ötször.” A két férfi „megpróbálta álomba olvasni magát, de csak éberebb lett tőle. Természettudományos szövegeket olvasott, meg verseket.” Mindkettőjükből „hiányoztak a szerzetesi adottságok.” Úgy érezték, „minden egyes cselekedet mesterséges, és ott kísért benne saját” maguk. Erik és Péter is úgy vélte, „semmi sem létezett körülötte. Csak a zaj a fejében, s az elméje az időben.” Egymástól függetlenül, de szinte egy időben mondták ki: „Az élet túlságosan egyidejű velünk.” Nincs távlat, rálátás. „Nincs semmiféle kétely. Manapság már senki sem kételkedik.” Pedig „érdekesebb kételkedni, mint cselekedni. A kételyhez több bátorság kell.” Lassan eljutottak „addig a pontig, ahol már egyetlen megalapozott ítélet sem születik.” A rock’n’roll halott, a posztmodern halott, és a világpiac is gyengélkedik, dünnyögte Erik a limuzin ablakán át a lenyugvó napba. Péter gondolatban rábólintott.
José Saramago: Vakság 9789630797368
(Európa, 1998) 1306 FSZEK Angyalföldi Kertvárosi Könyvtár
Most már talán lehet ... ...ilyen könyveket olvasni. Ha minden jól megy, lassan az enyhítések következnek, de ilyenkor kell aztán tényleg elgondolkozni, és levonni ennek az egésznek a tanulságait. - Vedres Éva írása - Az első könyv, ami a járvány feltűnése óta az eszembe villant Saramago Vaksága. Bár évekkel ezelőtt olvastam, élénken fel tudom idézni akkori érzéseimet. Régen kerültem annyira könyv hatása alá, mint akkor. Be kell vallanom, annyira deprimáló volt, hogy egy szuszra nem is tudtam sokat olvasni. Ez talán nem a legjobb kedvcsináló, de aki rászánja magát, messzire viheti a gondolatait ebben a mostani élethelyzetben. Maga a történet annyi, hogy valaki autóvezetés közben elveszti a látását, majd gyors egymásutánban mindenki, aki kapcsolatba került vele. A járvány megállíthatatlan, hiába karantén, vesztegzár. Szinte pillanatokon belül apokaliptikus jeleneteknek vagyunk tanúi. Az emberek primer ösztönlényekké válnak. Természetesen itt is tisztelet a kivételnek. Igen, az olvasóban felmerül a kérdés, vajon ennyire sarkított helyzetben mitévő lenne? Sajnos tényleg régen olvastam, amennyire emlékszem, a vakság egyszer csak pont úgy, egyik percről a másikra tűnik el, mint ahogy jött. Visszatér az élet a megszokott kerékvágásba. (?) [José Saramago: Vakság. Európa, 1998] Több másik könyv is villan át rajtam, ahogy itthon, több-kevesebb türelemmel várom a kibontakozást ebből a mindnyájunk számára ismeretlen helyzetből. Az egyik Emma Donoghue: A szoba című műve. Miért is? A bezártság okán. Röviden: egy fogságban tartott fiatal nő, s a rabtartótól született kisfia, valamint szabadulásuk története, a kisfiú szavaival elbeszélve. Emlékeim szerint a könyv jó része a szabadulás utáni be-, illetve az anyuka számára a visszailleszkedés nehézségein, örömein vezet végig. A mostani helyzetben azon emlékeim horgadnak fel, amelyek a teljes szimbiózisban, a 12 négyzetméteren együtt töltött hat évről szólnak. Az édesanyának érdemben nincs is más lehetősége, minthogy minden érzelmi energiájával, mérhetetlen türelemmel kisfia életét próbálj teljessé tenni. Mindemellett tudván tudja, hogy a jövő mindkettejük számára a kinti világ. Itt merül fel bennem, hogy most az élet kínál fel egy lehetőséget, tudunk-e élni vele? Tudunk-e nagyobb önátadással fordulni a szeretteink felé? Tudunk-e igazán figyelni, észrevenni a velünk élők szükségleteit. Ki tudjuk-e használni a kényszerű összezártságot, ki tudjuk-e hozni belőle a maximumot? Mert otthoni munka ide vagy oda, szinte napi 24 órában együtt vagyunk. [Emma Donoghue: A szoba. Alexandra, 2011] Mindkét regényből készült film.
Anne B. Ragde: Berlini nyárfák 9789639648913
(General Press, 2007) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Berlini nyárfák Egy talán a feledés homályába vesző regényt szeretnénk ezúttal figyelmükbe ajánlani, ezzel is késleltetve meg nem érdemelt sorsának bekövetkeztét. Miközben az utóbbi években a skandináv irodalom iránti érdeklődés egyre erősödött, Anne B. Ragde hazánkban 2007-ben megjelent Berlini nyárfák című kötete és két folytatása mintha mégsem került volna ettől nálunk rivaldafénybe. Pedig minden bizonnyal megérdemelné a figyelmet az északi irodalomnak ez az izgalmas alkotása. -Báling Gábor írása - Ragde családregényének központja egy leromló félben lévő farm, ahol az ötvenes éveiben járó Tor Neshov, a legidősebb fiú, szüleivel együtt éli vidámnak egyáltalán nem nevezhető életét. Örömöt számára csak a gazdaság disznóinak gondozása okoz. A két másik testvér már elmenekült a családi „fészekből”, Margido, a középső fiú ugyan közel maradt, de lábát évek óta nem tette be a farmra. Temetkezési vállalkozóként dolgozik, amely foglalkozás kapcsán már a könyv elején lehetősége nyílik Ragdenek nyomasztásból brillírozni egy kicsit. Ez a későbbiekben sem lesz másképp és el kell ismerni, nagyon jól csinálja. A legfiatalabb testvér, Erlend egészen Dániáig menekült, ahol meghitt kapcsolatban él egy férfival. Homoszexualitását családja és a norvég kispolgári közeg nem tolerálta volna, de ő képes volt a menekülésre, gyökereitől teljességgel elszakadva éli a testvérek közül egyedüliként boldogsággal teli életét. A trilógia cselekményének tulajdonképpeni kezdete az anya halála, amely újra összehozza a fiúkat a farmon. A fiúkat és még valakit, Torunnt, Tor harmincas éveinek vége felé járó lányát, akinek eddig létezését is homály fedte és aki a távoli Oslóból látogat el soha nem látott nagyanyja halálos ágyához. Ez az utazás nem várt fordulatot hoz életében, egyre közelebb kerül apjához, annak életéhez, ezzel együtt pedig sorsfordító választással találja magát szemben. Visszatérhet-e régi életéhez vagy gyökerestül felrúgva azt, apjával marad és felkészül a farm átvételére? Ez a dilemma végighúzódik az egész regényfolyamon, miként az a kérdés is, hogy az egymástól eltávolodott testvérek képesek lesznek-e elfogadni egymást, felülemelkedni előítéleteiken és legalább megérteni a másikat. Igazi párhuzamos világok ezek, Torunn, a városi, önálló nő, Tor, a gazda, Margido, a mélyen vallásos, egyedülálló férfi és a homoszexuális, nagyvilági, a végletekig kifinomult Erlend. Vajon ez az egymásra találás képessé teszi őket arra, hogy megbirkózzanak múltjukkal és azzal a régen őrzött titokkal, amely a Berlini nyárfák végén napvilágra kerül? Minden adott tehát egy jó kis családregényhez és Ragde a legjobbat hozza ki a műfajból. Bár nincs pörgő történet, a szöveg mégis sodró lendületű, letehetetlen. Minden egyes fordulatnak súlya van, igazi feszültség vibrál a levegőben. Ami talán a legfontosabb, nincsenek előre kiszámítható válaszok azokra a kérdésekre, amelyekkel hőseink identitásuk, boldogságuk keresése közben szembesülnek. Az egész regényfolyam szerencsére nem helyezhető el valamilyen optimista, pesszimista kimenetel koordináta rendszerében. A szerző tudja, hogy választásaink akkor valódi választások, ha belülről fakadnak és nem valamilyen külső megfelelés mozgatja őket. Talán pont azért olyan jó ez a trilógia, mert Ragde az összes szereplőjével rendkívül empatikus, konfliktusaikat úgy tárja elénk, hogy ő maga közben az állásfoglalás legkisebb jelét is kerüli. A sokszor nyomasztó, komor hangulat ellenére olykor egészen szórakoztató klasszikus családregény igazán felemelő élményt nyújt olvasóinak. Igazi csemege az északi ízek kedvelőinek. Anne B. Ragde: Berlini nyárfák (General Press, Budapest, 2007) Anne B. Ragde: Remeterákok (General Press, Budapest, 2008) Anne B. Ragde: Pihenni zöldellő mezőkön (General Press, Budapest, 2009)
Urs Widmer: A kék szifon 9786068351100
(Bookart, 2012) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Alagutak az időben Lehet, hogy kezd az agyamra menni, hogy egy üres könyvtárban dolgozom, de ez most egészen személyes lett, és csak hangulatában utal a könyvre, amit ajánlani hivatott - Urs Widmer: A kék szifon - Novák Péter írása - Akinek nem volt nagyon elcseszett a gyerekkora, annak biztosan megfordult már a fejében, hogy milyen lenne felnőttként visszamenni húsz, harminc vagy akárhány évet, és körülnézni. Ha visszamehetnék, mondjuk abba az időbe, amikor három éves voltam, mint ennek a történetnek a főhőse, akkor az én történetemben 1973 lenne (Widmerében 1941). Már idősebb lennék, mint a szüleim akkor. Elbeszélgethetnék velük a felnőtt dolgokról. Megnézhetném apámat, ahogy dohányzik. Anyámat hosszú hajjal, amit állítólag annyira szerettem fogdosni. Nem ismernének meg. És én sem ismernék már meg egy csomó embert, akik pedig akkor fontosak voltak az életemben, például az óvónőmet. Megnézném a lakásunkat. Akkortájt költöztünk az új lakótelepre. Olajkályha volt, a fürdőszobában meg egy hatalmas, hengeres bojler, amit összepréselt, olajjal áztatott faforgáccsal lehetett befűteni. Szeletelni kellett, mint a szalámit. A konyhafalon zöld olajfesték volt. De arra már nem emlékszem, hogy milyenek voltak a bútorok. Megnézném a játékautóimat, a műanyag katonáimat, és azt a kis lyukat a tapétán, amit sikerült eltitkolnom… Ha meg mondjuk, 1978-ba mennék vissza, akkor a balatoni kis házba mennék. Kora reggel elbeszélgetnék nagyapámmal a pékség előtti hosszú sorban. Még fekete lenne a bajsza. Kipróbálnám az öreg német biciklijét. Elmennék vele, meg a többi öreg mesterrel a környékbeli házakhoz dolgozni. Cipelném helyettük a malteros vödröt. Lemennék a strandra, és megnézném a jövendőbeli feleségemet, mert már akkor is ismertem látásból, de egyszerűen nem tudom felidézni, hogy milyen volt. Tulajdonképpen, ha belegondolok, ezeket már meg is tettem. Mert igenis létezik időutazás. Az emlékeink, a kollektív emlékeink is, alagutak az időben, és amikor beülünk egy filmre, meglátunk egy arcot, ami kísértetiesen hasonlít valakire, megérezzük valahol a vattacukor illatát, beleharapunk a magunk madeleine-süteményébe, akkor ezek az alagutak hirtelen kitisztulnak, és járhatóvá válnak. Jó bejárni ezeket az utakat, csakhogy mindig vissza kell térni, mert nagy egészben gondolkodva igaz, hogy mindenki pótolható, az emberek felcserélhetők, de a saját jelenünk nem működik nélkülünk. A magunk történetében pótolhatatlanok vagyunk. (Ha nem derült volna ki, a Kék szifon egy remek kisregény, csavaros narrációval, a romantikusokra utaló mesevilággal, posztmodern kikacsintásokkal.)

Browse

Recent Submissions