1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár2024-09-102024-11-072024-09-102024-11-0719979636761019https://dspace.fszek.hu/handle/20.500.14711/51406Ó, azok a csodálatos férfiak... Egy kis magyar futballtörténelem következik - Novák Péter írása - "A napokban Magyarország football-csapata kettő goalt kap Zürich városában Tell Vilmos úr népének leszármazottaitól, de nem viszonozza eggyel sem. Borzalmas szégyen. A vereség után Minder Frigyes szövetségi kapitány lemondását benyújtja. Helyesen teszi. A csapat taktikai irányítását Herczog Ede úr veszi át, s néhány hónap múlva, az októberi visszavágón kilenc adott és nulla kapott goallal veszünk elégtételt. A kilencből a csodálatos görbe lábú Schlosser csak maga hatot abszolvál." Írja Darvasi László a Hogyan csábítsuk el a könyvtároskisasszonyt című tárcagyűjteményében. (Tekintsünk el most attól a szomorú ténytől, hogy most nem lehet könyvtároskisasszonyt csábítani, és örüljünk annak a ténynek, hogy Darvasi műve olvasható online.) Egy kis magyar futballtörténelem következik - Novák Péter írása - A kilenc-null az szép, de térjünk vissza még néhány szó erejéig az első meccsre. A magyar válogatott első külföldi túrája volt ez. A csapatot egy válogató bizottság állította össze, akkor még nem volt olyan teljhatalmú szövetségi kapitány, aki ezt a jogot magáénak tudhatta volna. A túra első mérkőzésén (január 1-én!) 3:0 arányban győztük le a francia csapatot Párizsban, 2000 didergő néző előtt Schlosser triplájával. Hatodikán már Milánóban játszott a csapat. 4500-an látták a magyarok 1:0-ás győzelemét. Megint Schlosser volt eredményes. Két nap múlva pedig már Zürichben lépett pályára az addigra meglehetősen kifacsart csapat, amin nyomot hagytak a mérkőzések, a sok utazás, és az evés-ivás is. A híres kalapos, frakkos magyar válogatottra mindössze 3000 ember volt kíváncsi. A korabeli sportsajtó szórakoztató stílusban tudósított az eseményről: „A pálya rövid és hengerelt havas, csinos lyukakkal. A mérkőzés kezdete lassú volt s némi magyar fölény konstatálható. Ide-oda hullámzik a kép, de lassankint belátom, hogy a reggeli panaszkodások nem voltak hiábavalók: a csapat harmada le van törve s a többi se jókedvü. Hozzájárul a buta pálya, amin egyszerre kell küzdeni az ellenféllel és az egyensúllyal. A Borbás oldala lejt a széle felé, folyvást bukdácsol rajta, de meg a bekkje is kemény legény. A hányszor összecsapnak, mindig a bekknél marad a labda. Főként a Borbás futásán látszott, hogy milyen irgalmatlan komisz a pálya. Az a szép, ideális futás, amit ő szokott bemutatni, valóságos kalimpálássá fajult a havon. Weisz az első félidőben megint félénk, de a második félidőben már ugyancsak belefekszik. Károly csodákat mutat, de annyit bukdácsol a rossz talajon, hogy az már bosszantó. Bíró Gyuszi szegény a neki nem való helyen sok szép igyekezetet mutat. Koródy pompás. A Révész nehéz súlya legkevésbé bírja ki a talajt. Olyan, mint egy megbénult óriás. Kürshner dolgozik, mint három hős. Azt hiszem, ő szokott bele leghamarabb a mizerábilis talajviszonyokba is. Weinber is küzd a nehéz helyzettel, de azért bátran dolgozik. Szendrő pompás. A második félidőben a svájci csapat energikus támadásba fog. Bár lassú a játékuk, de a milliméterre pontos passzaik révén meglepetésszerűen teremnek a kapunknál, mindig egy vonalban mind az öt csatár, mert egynek se kell hátrajárni kanalazni. A hatodik percben rövid rumli a kapunknál, Sipos és Révész nem értik meg egymást, talán Révész nem is bízik a kapusában, s a csatárba rúgott labdát a szomszédja az üres kapuba vágja. Fölállás után rövid vergődés ide-oda; egyszerre meglepetésszerű lerohanás biztosítja a svájciaknak a második gólt. Ez végképp elkeseríti a magyar csapatot. Támadást támadás után vezetnek, de egy se jár sikerrel. Sok része van benne a rendesnél jóval kisebb méretű kapuknak is, de hiába: a sok út, az abnormális pálya, a csatárok egymást meg nem értése, a mérkőzés sorsát megpecsételték. A csapaton a dezoláltság jele mutatkozik, s az isten őrizte, hogy több gólt nem kaptunk.” Minder Frigyes, a magyar csapat szövetségi kapitánya lemondott a turné után, bár az nem volt sikertelennek tekinthető. Egyébként Minder Frigyes úr egyedülálló rekordként négy alkalommal volt kapitány. Összesen 33 mérkőzésen irányította a válogatottat (18 győzelem, 5 döntetlen, 10 vereség) – érdekesség, hogy ebből a 33 meccsből 25-öt Ausztria ellen játszottunk. (Kapcsolódó régi vicc: – Mondja, milyen mérkőzésre mennek? – Ausztria-Magyarország. – Na jó, de ki az ellenfél?) Minder 1880-ban született Budapesten és már 17 évesen jegyzett labdarúgó volt. Először a Budai Footballcsapatok (az Óbudai TE és a III. kerületi TVE egyesített csapata) játékosa (1897-1900), majd a Budapesti TC futballistája (1900-02), és így az első magyar bajnokcsapat tagja, végül a Postás SE balösszekötője (1903-08). Gyors, munkabíró csatár volt, összjátékra törekedett, ami akkoriban ritkaságnak számított. Egyszer szerepelt a válogatottban, de az sporttörténeti jelentőségű meccs volt, mert ekkor nyert először a magyar csapat nemzetközi mérkőzésen. A Csehország elleni 1903-as meccsen Minder szerezte győztes gólt. Egyike volt azoknak a sportembereknek, akik a magyar labdarúgást kivezették a nemzetközi színtérre. A válogatás kezdetben ad hoc-jellegű volt. A klubok küldöttek útján képviselték magukat, majd válogató bizottság végezte a munkát, de hamar rájöttek, hogy a túl sok ellentét miatt ez nem vezet eredményre, ezért került végül a legjobbnak tartott szakember kezébe az irányítás. Minder urat nem csak a foci érdekelte. Jégkorongozott is. Szorgalmazta a jéglabdáról a jégkorongra való áttérést. Az ő nevéhez fűződik az első magyar jégkorongszakkönyv, sőt a válogatott szövetségi kapitánya is volt 1927-33 között. Ezen kívül a Magyar Golf Klub titkári tisztét is betöltötte (1930-45). Szóval kikaptunk a jóval gyengébb játékerőt képviselő Svájctól, de nem kellett sokáig várni a visszavágásra. 1911. október 29-én, a Millenáris pályán, 15000 (!) néző előtt, a magyar válogatott 9:0 arányban lemosta a helvéteket. Schlosser hat gólját Koródy kettővel, Bíró Gyula egyel toldotta meg. A csapatok a következő felállásban játszottak: Magyarország: Domonkos László – Rumbold Gyula – Szendrő Oszkár – Bíró Gyula – Bródy Sándor – Kertész III Adolf – Sebestyén Béla – Bodnár Sándor – Koródy Károly – Schlosser Imre – Borbás Gáspár dr. Svájc: Weilemann Karl – Beuchat Albert – Würsten Louis – Keller – Ehrbach Konrad – Collet Pierre – Moll Eric – Kaltenbach dr. Ernst – Wyss I Paul – Jörg Karl – Kobelt Theo (A korszak válogatási szisztémájára jellemző, hogy a magyar csapat hat, a svájci hét helyen változott a januári meccshez képest.) A korabeli sportsajtó így tudósított a csaknem tragédiába torkolló meccsről: „Sokszor láttam már tüzesen játszani magyar csapatokat, de így még nem. Máskor a legjobb csapatok a fölény tudatában lazsálni szoktak, amiből azonban itt most semmi se volt. A 11 ember folyton - folyvást dolgozott, mint akiket a fúriák kergetnek. Egy perc eszmélni való időt nem hagyott az ellenfélnek. Csépelte, nyugtalanította, míg a mérkőzés végin az a sóhaj szakadt ki az agyonkínzott vendégekből, hogy hála Istennek, csakhogy nem még rosszabbul esett meg a dolog. Ezt a bosszúvágyat, ezt a szüntelen energiát a fölingerelt nemzeti önérzet diktálta. Meg kellett mutatni, hogy ott Zürichben nem az emberek, hanem a trükkös vendéglátás győzött. Mikor a Szent Péter kakasa háromszor szólott, az nem járt nagyobb bajjal az emberiségre, mint mikor a Meisels sípja háromszor megszólalt. A nagy tér egy pillanat alatt mozikban soha nem látott nagyszerűséggel telt meg beözönlő néppel. S mikor a tömeg - az ördög tudja miféle ostoba impulzió hatása alatt - egy ártatlan percben elkezdett nyomakodni a szűk kijáró felé, a pályakerítés környéken ott leselkedett a sárga fogú Halál. Egy pillanat alatt letaposták a korzó-székeket és egy másik szempillantás alatt kezdték közétaposni az elől csetlő-botló embereket. Ha nincs ott néhány mindenre elszánt szövetségi ember, akik a testükkel tartottak fönn a halálba rohanó áradatot, ma a veresbetűs ünnep véres betűs katasztrófanappá devalválódott volna. Elájult leányokat húztunk ki a széktörmelékek, meg az emberek lábai alól. Ököllel és bottal kellett észre téríteni a megvadult tömeget. Áttérünk a mérkőzésre. A tömegek tömege a maga szorongásában még rá se ért drukkolni, amikor már az első gól bent volt. A lelkek még viharoztak attól a hallatlan tetszésbődüléstől, amit csak a football tud kiváltani az emberből és már megszületett a második gól. És folyton, szakadatlanul a magyar fölény dolgozott. Nem az a fölény, amit az aggódók mesélnek egymásnak a keserves szorongás idei alatt, hanem az a megsemmisítő biztonság, ami mosolyt csal ki a nézők arcára. Negyedórákon át valóságos egy-kapu tréning folyott. A szűk hálóban, amit a magyar támadás vont a svájciak körül, ott vergődött az ellenfél tehetetlenül s ha néha pajzán kedvükben kieregették őket a mieink, az csak a macska-egér játéka volt, ami szép a macska gazdájának, de nem szép az egérnek. Meg kell adni, hogy a magyar csapat brillírozott. Az a fene magos tudat, hogy most mindennek sikerülni kell, csupa lángésszé avatta a 11 emberünket. A roskadt inakat a lelkesedés mámora vaspántokkal edzette meg. Soha nem látott eszélyes trükkök születtek meg. Hatalmas iram mellett magvas kombináló játék, bátor előretörés, állandó merész támogatása a csatársornak: ez volt a csapat képe.” Ekkor már Herczog Ede volt a szövetségi kapitány. Herczog Minderrel egyidős, és hasonló a pályafutásuk is. Szintén labdarúgóként kezdte, ő is érdeklődött már sportágak iránt (kiváló sprinter volt), ő is volt egyesületi játékvezető. Érdeklődése hamar az utóbbi irányba fordult. Letette a hivatásos játékvezetői vizsgát, és 1907-ben már a FIFA bírók sorában találjuk. A nemzeti csapat irányítását az említett svájci vereség után vette át, és 31 meccsen vezette őket (19 győzelem, 7 döntetlen, 5 vereség). Ezek többnyire barátságos meccsek voltak, a hagyományos ellenfelek (Ausztria, Németország) ellen, de akadt benne két moszkvai vendégjáték (két győzelem, 21:0-ás gólaránnyal) és három olimpiai mérkőzés. Sajnos a sorsolás az angolokat jutatta a magyar csapatnak, akik – akkor még – nagyobb játékerőt képviseltek. Le is győztek minket simán 7:0-ra. A vigaszágon viszont jól játszott a magyar csapat és Schlosser vezérletével előbb a németeket (3:1) majd az osztrákokat (3:0) legyőzve ötödik helyezést ért el a stockholmi játékokon. Herczog Ede nem csak szövetségi kapitányként, hanem játékvezetőként is érdekelt volt az olimpián (a hőskorban ez nem volt kivételes), ő vezette a dán győzelemmel végződött Dánia – Hollandia elődöntőt. 1914-ig (más források szerint 1917-ig) volt szövetségi kapitány.