1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár2024-09-232024-11-112024-09-232024-11-1120069632270398bibFSZ789668https://dspace.fszek.hu/handle/20.500.14711/52070Életünk fontos könyvei Márai Sándor: Föld, föld!... Solymos Tamás Géza „Az Arlberg Expressz kora délután indult Budapestről, és éjfél után ért az ennsi hídra.” Ezt olvashatjuk Márai Sándor „Föld, föld!…” című könyve utolsó oldalán. A szóban forgó híd egyben a szovjet megszállási zóna nyugati határát, Márai Sándor számára pedig a „szabad világ” kapuját, egyben emigrációja szorongó kezdetét jelentette. „Félni kezdtem” - írja Márai.. Márai Sándor, a Nyugat második nemzedékének írója, „Föld, föld” című könyvében a második világháború végi megszállások és a háború utáni képtelen magyarországi - elsősorban fővárosi -, állapotok leírásán túl, a kialakulófélben lévő politikai viszonyok abszurditását is anticipálja. Sokan vélték úgy az országban 1945 áprilisát követően, hogy most már „minden másképp lesz, mint régen” -írja Márai. Szavaival kezdetben „A mindennapok gondjai izgalmasabbak voltak, mint a jövő gondjai.” A túlélők a megváltozott helyzetben, olykor a legkülönfélébb eszközökben sem válogatva, gyakran az „újra-túlélésért” küzdöttek, hiszen nem csak földrajzi értelemben kezdték újrarajzolni a térképeket, a győztesek, hanem a lelkeket is újrahangolták. Márai Sándor könyvében a már-már apokaliptikus atmoszférájú körülményeket egy helyütt a következőképpen interpretálja: „Kenyeret csak feketén lehetett vásárolni, de már gurultak a törmelékes utcákon az Amerikából sebtiben hozatott luxuskocsik…”. „Jog és igazság még nem volt sehol, de a népbíróságok már működtek, és a politikai kivégzések mindennapos szórakozási lehetőséget nyújtottak… mint Caligula idejében, Rómában.”. „A munkás, az értelmiségi látta, hogy a Váci utca kirakatában árulnak francia pezsgőt és illatszert, strasbourgi libamájpástétomot, angol könyvet, amerikai fényképezőgépet.” A „hogyan tovább” dilemmája: várni, maradni és alkalmazkodni, vagy elmenni és „hazát cserélni”? Mondhatnánk hamleti súlyú töprengés hatja át Márai könyvének drámai ívét. Mai fejjel nehezen értelmezhető paradoxon, hogy a „másként gondolkodó ember” számára kifelé - eleinte még - szabad az út ugyanazon a határátkelőn, de visszafelé már nem, amit, ahogy azt történelmünkből tudjuk később már a vasfüggöny is „garantált”. Az író végkövetkeztetése a „Föld, föld” 13. fejezetében drámai egyszerűséggel fogalmazódik meg: „…megértettem, hogy nincs többé kire várni.”. Vívódásának alapja, éppen írói hívatása, és hitvallása, ami áthatja a polgári gondolkodású magyar irodalmat féltő, Márai Sándort. Ez az attitűdöt tükrözi könyvének az az epizódja, melyben a bombatölcsérek körül fürkésző megrendült, bámészkodók és töprengők alakjait idézi meg. Irodalomtörténeti abszurd, ahogy Márai Mikó utcai háza szomszédságában, Kosztolányi egykori lakásának romjai fölött, az írói újrakezdés hiábavalóságán polemizál - pontosabban annak a polgári olvasói rétegnek eltűnésén, akiknek addig írt „a polgári író ”: …”Kosztolányi házának romjai felett időszerű volt a kérdés-, ebben a században, pontosabban két világháború között, a trianoni Magyarországon: kinek írtak a magyar írók? Ki volt a „közönség”? Például: kinek írt Kosztolányi?...” Márai rövid világirodalmi és hazai, helyenként indulatos, iróniától sem mentes kultúrtörténeti áttekintése után mintegy cezúrát húzva, írja: „A jó írók, akik az irodalmat evangéliumi híradásnak érezték, írtak, sokszor visszhang nélkül,…” Mondhatnák, az elhivatott klasszikusoknak már akkor sem kellet írógépes cégér. Meggyőződésem, hogy Márai Sándor könyvének se. Így nem csak mint számomra kedves, de egyben hasznos olvasmányként is ajánlom könyvtári kölcsönzésre és olvasásra „Föld, föld!...” című könyvét.