Bartis Attila: Tizenegy novella
Date
2010
Authors
Journal Title
Journal ISSN
Volume Title
Publisher
Magánkiadás
Files
Abstract
Tizenegy novella
Nem tudom, mennyire ildomos ilyen erős kijelentéseket tenni, beszélni egy ekkora sokaság nevében, valószínűleg semennyire, most mégis így teszek. Bartis Attila nemzedékem számára az egyik leginkább meghatározó író. Igaz ez annak ellenére, hogy szépirodalmi műveinek száma nem ostromol csúcsokat, viszont minden egyes sora, ahogyan megszólalásai, egyéb tevékenységei is valahogy mindig komoly súllyal bírnak. Vannak ilyen emberek. Igazából az a fura, hogy ebben a zajjal teli világban még mindig vannak ilyen emberek.
- Báling Gábor írása -
Sokakhoz hasonlóan az első találkozást az 1968-ban, Marosvásárhelyen született Bartissal nekem is a 2001-ben megjelent Nyugalom című regénye jelentette. Első, de meghatározó találkozás volt ez, egy végtelenül egészségtelen anya fia kapcsolat krónikája, utóbbi szemszögéből elmesélve. A regény utolsó szavai, az egész mű nyomasztó atmoszférájával együtt örökre beleégtek emlékezetembe. Nem volt kérdés számomra, hogy ami Bartistól elérhető, azt el kell olvasnom. Így következett az eredetileg 1995-ben megjelent első regénye, egy árva gyermek felnőtté válásának története valahol, egy meg nem nevezett, persze leginkább erdélyi fürdőhelyen. Újabb emlékezetes alkotás. Aztán jöttek a Kéklő pára novellái, A Lázár apokrifek tárcái és sok egyéb mellett 2019-ben megjelent nagyregény; A vége. Nem célom most ajánlani az egész életművet, csak arra hívnám még fel a figyelmet, hogy az elhívatott fotográfus Bartis képei is irodalmi műveihez hasonló élményt nyújtanak. Akinek még nem volt szerencséje valamelyik kiállítását megtekinteni, az két könyvben is elmélyülhet bennük, a 2010-es, mobiltelefonnal fotózott, rendkívüli módon személyes A csöndet úgy c. kötetben és A szigeteken című fotóalbumban. Utóbbi képei 2014 és 2017 között Jáván készültek, ahol szerzőnk a mai napig is részben él és alkot. Szerencsénkre egy válogatás ezekből a képekből online is elérhető a Mai Manó Ház jóvoltából.
Annak apropóján írok most Bartisról, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárat böngészve egy számomra eddig még ismeretlen novelláskötetére bukkantam, Tizenegy novella címmel.
(Kis kitérő: a linkelt oldalon a HTML verzióra kattintva olvashatjuk a szöveget, de le is tölthetjük e-könyv olvasónkra vagy ilyen alkalmazással rendelkező okos eszközünkre, EPUB formátumban is.)
Külön érdekesség, hogy az eredetileg magánkiadásban megjelent könyvnek nem nagyon leltem elérhető papírkönyv példányára, így aki olvasni szeretné, leginkább itt teheti meg. Lehetnek persze benne sokaknak ismerős írások, mivel A kélő pára illetve a Lázár apokrifek is tartalmaz belőlük néhányat. Ennek ellenére azt gondolom, mind Bartis rajongóinak, mind a most vele ismerkedőknek ajánlható ez a kötet, mivel tizenegy rövid novellájával kis túlzással élve a szerzőnk művei okozta sajátos élmények teljes spektrumát felvonultatja. Sőt. Számomra meglepetésként hatott az a fanyar humor, amely rögtön az első novellában, a Bohumil avagy a kenyérmorzsák dicsérete címet viselőben megjelenik. 1920-tól, a román csapatok bevonulásától követhetjük a nagyapa és kocsmája, egy, a kerthelyiségben lévő gesztenyefa valamint néhány tanácselnök történetét, zenészekkel, érzékeny lelkű böllérekkel, tanárnőkkel és szeretőkkel fűszerezve, egészen 1951-ig, az „évszázad legszebb” haláláig. A kötet legtöbb novellájának helyszíne Erdély, Marosvásárhely, Gyergyó vagy Szamosújvár. Utóbbi az édesapa börtönéveinek és egy visszaemlékezésnek a helyszíne. Megrázó, fájdalmasan gyönyörű történet sérelmekről, meg nem értésről, orvosolhatatlan fájdalmakról, amelyet az Idefent balsors, odalent sorstalanság című novellában olvashatunk.
Az Erdélyhez, személyes emlékekhez kötődő írásokon túl találunk jópárat, ahol szerzőnkkel utazhatunk a világ tájaira. Persze ne gondoljon itt senki hagyományos útleírásra, az idegen tájakon is magunkban keresgélünk. A tengerparton ülve a bűnnel találkozunk, egy másik helyen, egy másik országban a világ legmélyebb depresszióját kutatjuk, vagy a sivatagban keressük együtt szerzőnkkel a semmit.
Fejezzük be úgy, ahogy elkezdtük, egy túlzással(?). Emlékeinkről, érzéseinkről, fájdalmainkról Bartisnál nagyobb szenvedéllyel, őszinteséggel talán nem ír senki nemzedékének alkotói közül. Bizonyosodjanak meg erről önök is!