Antiposztmarxizmus és történelmi materializmus
Date
2022
Authors
Journal Title
Journal ISSN
Volume Title
Publisher
Abstract
Antiposztmarxista – így nevezhetjük azt a kritikai elméleti pozíciót, amelyet Ellen Meiksins Wood Democracy Against Capitalism: Renewing Historical Materialism című könyvében dolgoz ki. E pozíció egyszerre korszerű és korszerűtlen: a jelenkori kapitalizmus megfelelő kritikájának érdekében szembefordul a posztmarxizmussal, és fölújítja a történelmi materializmust.
Description
Antiposztmarxizmus és történelmi materializmus
Antiposztmarxista – így nevezhetjük azt a kritikai elméleti pozíciót, amelyet Ellen Meiksins Wood Democracy Against Capitalism: Renewing Historical Materialism című könyvében dolgoz ki. E pozíció egyszerre korszerű és korszerűtlen: a jelenkori kapitalizmus megfelelő kritikájának érdekében szembefordul a posztmarxizmussal, és fölújítja a történelmi materializmust.
Wood abból indul ki, hogy sürgetően szükség van a kapitalizmus rendszerének kritikai megismerésére. Ezt persze – baloldaliként – nem csak ő gondolja így. Ám úgy látja, a baloldali gondolkodók közül sokan a kapitalizmus kritikai megismeréséhez szükséges fogalmi eszköztár fejlesztése, gazdagítása és finomítása helyett inkább sutba vágják az egészet. Ennek legfőbb oka az, hogy ezek a baloldali gondolkodók, kiket Wood posztmarxistáknak nevez, magukévá tették a kontingencia, a fragmentáció és a heterogenitás posztmodern elvét, a totalitással, a rendszerrel, a struktúrával és a nagy elbeszéléssel szembeni bizalmatlansággal együtt. Amennyiben ez a bizalmatlanság kiterjed – és miért ne terjedne ki – a kapitalizmusra, az ugyan nem akadályozza meg a posztmarxistákat abban, hogy a piacról beszéljenek, ám lehetetlenné teszi számukra a piac átfogó hatalmának kritikáját. A posztmarxizmus ebből fakadóan, meglepő módon, egy követ fúj a történelem végéről szóló nagy elbeszéléssel: mindkettő ad acta teszi a kapitalizmus mint rendszer vagy mint egész kritikáját.
A baloldali gondolkodók, kivált a kommunizmus bukása után, általában a kapitalizmushoz való viszonyulás, és nem a kapitalizmussal való szembefordulás mikéntjének újragondolásán fáradoztak. Ennek tipikus és trendi eredménye ez lett: megtalálni a kapitalizmus hézagait, azokon belül teret csinálni az alternatív diskurzusok, aktivitások és identitások számára; ilyen hézagok pedig szükségképp vannak, lehetővé téve, hogy megsokszorozzuk azokat a helyeket, ahol a baloldali kultúra és politika szárba szökkenhet és burjánozhat. A kapitalizmushoz való eme újfajta viszonyulás (teret csinálni a kapitalizmuson belül, semmint gyökeresen szembeszegülni vele) magyarázza többek között az olyan hagyományos baloldali diskurzusoktól való elfordulást, mint a politikai gazdaságtan, a szövegek és szövegelések, valamint annak elemzése felé fordulást, amit az identitás kultúrájának nevezhetünk. Míg tehát a hagyományos módon gondolkodó baloldaliak a kapitalizmust mint totalitást kívánták megragadni és megváltoztatni, szemüket a kapitalizmus antitézisére, a szocializmusra vetve, a posztmodern által megihletett baloldaliak meghatározó gondolata, hogy a politika igazi helye a kapitalizmus hézagain belül van, kivált az akadémiai-egyetemi szférában, ahol a diskurzusok és identitások materiális kényszerektől mentesen dekonstruálhatók és megsokszorozhatók. Hogy ez hova vezet, azt legjobban az ismert székely vicc adhatja vissza:
Öreg székely nagy baltával a kezében egy hatalmas fatörzset farag az udvaron. Arra megy a fia.
– Mi lesz az, édesapám?
– Gerenda, fiam!
Nemsokára megint megy arra a fiú. Látja, hogy az öreg bokáig érő forgácsban ül, és még mindig keményen dolgozik.
– Mi lesz az, édesapám?
– Kocsirúd, fiam!
Délben megint arra megy.
– Mi lesz az, édesapám?
– Kapanyél, fiam!
Estefelé ismét arra visz az útja a fiúnak. Az öreg már térdig érő forgácsban ül, de még mindig serényen dolgozik.
– Mi lesz az, édesapám?
– Fogpiszkáló, ha el nem baszom!
Egy posztmodern, töredezett (fragmentált), középpont nélküli (decentrált) szubjektumokból álló világban, ahol az egész megragadására irányuló tudás se nem lehetséges, se nem kívánatos, mi más lenne a megfelelő politika, mint a liberális pluralizmust radikalizáló politika? Mi mentesíthetne jobban minket a kapitalizmussal mint a világot a történelemben minden eddiginél erőteljesebben totalizáló rendszerrel való konfrontációtól, mint a totalitás megismerésének lehetetlenné nyilvánítása? Mi lenne nagyobb gátja a kapitalizmus globális és totalizáló hatalmával szembeni lokális és partikuláris megmozdulásoknak, mint a középpont nélküli és töredezett-töredékes szubjektum? Mi adhatna jobb ürügyet-érvet a kapitalizmus felsőbb vagy ellenállhattalan erejének való engedelmeskedésre, mint az a meggyőződés, hogy ennek az erőnek nincs (nem lehet) rendszerszerű eredete, nincs (nem lehet) egységes logikája, nincsenek (nem lehetnek) azonosítható társadalmi alapjai és gyökerei?
Wood abból indul ki, hogy nem egyszerűen a kapitalizmus, hanem a kapitalizmus mint rendszer kritikájára van égető szükség. Könyvének legfőbb állítása, hogy egy ilyen kritika a történelmi materializmussal alapozható meg. Igaz, a 19. századi történelmi materializmus nem megfelelő, mégis minden másnál jobb alapot kínál a 20–21. században is a kapitalizmus kritikai megismeréséhez. A történelmi materializmus veleje ugyanis ez: ragaszkodás ahhoz, hogy a kapitalizmus, mint minden termelési mód, történeti és sajátos; tagadása annak, hogy a kapitalizmus vagy bármely más termelési mód logikája és mozgástörvényei a történelem vagy az emberi világ univerzális logikája és mozgástörvényei lennének. Vagyis a történelmi materializmus veleje az, ami egyben kritikaivá is teszi: úgy tekint a kapitalizmusra, mint sajátos és történeti, következésképp sajátos-történeti eredettel bíró, nem természetes és nem szükségszerű rendszerre vagy egészre.
Wood úgy véli, a kapitalizmus történelmi materializmuson alapuló kritikai megismerésének a politikai gazdaságtan marxi kritikájának nyomvonalán kell haladnia. Ez ugyanis egyrészt arra irányult, hogy megmutassa: a kapitalizmus törvényei sajátos és történeti törvények, nem pedig egyetemesek vagy emberi természetből fakadók, és föltárja, miért és hogyan lettek a kapitalizmus sajátos-történeti törvényeiből univerzális/természetes törvények. Másrészt pedig arra irányult, hogy megmutassa: a politikai gazdaságtan bizonyos kategóriái a kapitalizmus tapasztalatához kötődnek, és abból származnak, fakadnak. Ha a kapitalizmus kritikai megismerése a politikai gazdaságtan marxi kritikájának nyomvonalán halad, akkor az analízisnek és genealógiának kéz a kézben kell járnia, tárgya pedig nem csupán a kapitalizmus mint rendszer, hanem bizonyos analitikus kategóriák is.
Wood könyvében kitűzött célja kettős. Meg szeretné ragadni a kapitalizmus mint társadalmi viszonyok rendszere sajátosságát, és ennek érdekében fel kívánja újítani a történelmi materializmust. Ennek a felújításnak ugyanúgy kritikainak kell lennie, mint a kapitalizmus megismerésének. Ez egyrészt azt jelenti: szakítanunk kell azokkal az elméleti és elemző fogalmakkal és beállítódásokkal, amelyek a kapitalizmus sajátos és történeti jellegének elmismásolásához vezetnek; másrészt pedig azt, hogy nem tekinthetjük magától értetődőnek a történelmi materializmus kulcsfogalmait (termelőerők, termelési viszonyok, osztály, alap és felépítmény stb.), hanem felül kell vizsgálnunk azokat. Mármost a kapitalizmus történelmi materializmuson alapuló kritikai megismerése nem lehetséges anélkül, hogy ne feltételeznénk, a kapitalizmusnak vannak alternatívái, olyanok, amelyek antitézisének, a szocializmusnak a nézőpontjából dolgozhatók ki. Ezért nem elég a történelmi materializmus és fogalmainak kritikai felülvizsgálata, hanem ezt meg kell tenni a szocialista hagyománnyal is. Erről szól, ezt a két feladatot végzi el Wood könyvének első részében.
Második részében Wood annak megmutatására törekszik, hogy a formális demokrácia, valamint a demokrácia azonosítása a liberalizmussal nem lenne lehetséges gyakorlatilag és elgondolhatatlan lenne elméletileg más kontextusban, ez csakis a kapitalizmus társadalmi viszonyainak sajátos kontextusában lehetséges. Ezek a viszonyok egyszerre előmozdítják és korlátozzák a demokráciát. A kapitalizmussal szemben legnagyobb kihívást Wood szerint az támasztana, ha a demokrácia túllépne ezeken a korlátokon. Ez az a pont, ahol, állítja Wood, a demokrácia a kapitalizmus alternatívájaként jelenhet meg, ahol a demokrácia és szocializmus szinonimmá válhat. Ez a demokrácia, avagy szocializmus a gazdaság politikai-közösségi életbe való visszaintegrálásán alapul, és a termelők demokratikus önmeghatározásának való alárendelésével kezdődik.