Megjelenés, látványosság, nyilvánosság
Date
2023
Authors
Journal Title
Journal ISSN
Volume Title
Publisher
Abstract
Vagány és kihívó. ARI ADUT REIGN OF APPEARANCES című könyve a nyilvánossággal kapcsolatos közhelyeinket és közeszméinket kérdőjelezi meg, ássa alá, rombolja le. Szavai, mint a kalapácsütések, szétzúzzák bálványainkat. A megjelenések uralma a nyilvánossággal kapcsolatos bálványaink alkonya, avagy hogyan is műveljük a társadalomtudományt kalapáccsal.
Description
Megjelenés, látványosság, nyilvánosság
Vagány és kihívó. ARI ADUT REIGN OF APPEARANCES című könyve a nyilvánossággal kapcsolatos közhelyeinket és közeszméinket kérdőjelezi meg, ássa alá, rombolja le. Szavai, mint a kalapácsütések, szétzúzzák bálványainkat. A megjelenések uralma a nyilvánossággal kapcsolatos bálványaink alkonya, avagy hogyan is műveljük a társadalomtudományt kalapáccsal.
A nyilvános szféra, legyen az a görög agora vagy egy mai újság op-ed (véleménycikkeket közlő) oldala, a megjelenés tere, nem a honpolgári aktivitásé. Központi eseménye a látvány, nem a párbeszéd, az egymással beszélés. A nyilvános dialógus, sokunk mantrája, (ön)ellentmondást tartalmazó fogalom. Mert a nyilvánosságot nem a szimmetria, hanem az aszimmetria, a cselekvő kevesek és a néző sokak közötti aszimmetria jellemzi, amiért is a nyilvános szféra alááshatja a liberális demokráciát, jogot és moralitást. Hiteltelenség, felszínesség, sekélyesség és tárgyiasítás a nyilvános szféra veleje; de felszabadít minket a magánéletünk kötelékeiből, és sajátos esztétikai tapasztalattal ajándékoz meg.
A nyilvános szféra az egyik legpopulárisabb fogalom – szlogen vagy frázis– a kortárs politikai és szellemi kultúránkban. Nemcsak leíró fogalom, hanem erőteljes normatív töltettel is bír. Azt a közmeggyőződést fejezi, hogy az eleven nyilvános szféra, az, hogy a honpolgárok dialógust folytatnak egymással a közjóról az utcán, a kávéházakban, szalonokban, médiában és az interneten, nélkülözhetetlen eleme a jól működő liberális demokráciának, valamint olyan politikai elvek testet öltése, mint a szabadság meg az egyenlőség.
Csakhogy a nyilvános szféra bevett, hagyományos, sokunk szívének s lelkének oly kedves képe idealizált, nem realisztikus. A civil, polgári, honpolgári, szabad és egyenlő felek közötti dialógus mint a nyilvános szféra raison d'être-je, eluzív, ha nem verifikálhatatlan. Ami a nyilvánosságban történik, az nem az, amit az idealizált képünk sugall. Mi több, a nyilvános szféra azzal, hogy mindent, ami megjelenik benne, aláveti, kiteszi bárki tekintetének, veszélyeztetheti a liberális demokráciát és honpolgárságot, alááshatja a jogot és a moralitást.
A nyilvános szférát dicsőítők elvétik lényegét, a nyilvánosságban megjelenni tényleges, valóságos tapasztalatát, tapasztalati valóságát. Ami a nyilvánost (egy városi teret, egy napilap véleményrovatát vagy egy televíziós talkshow-t) nyilvánossá teszi, az az, hogy ami benne megjelenik, az szenzoriálisan hozzáférhető bárki számára. A nyilvános szféra valójában, ténylegesen nem más, mint olyan tér, ahol láthatóak vagyunk; nyilvánosnak lenni, nyilvánosságban megjelenni azt jelenti, hogy nézők elé lépni, nézők előtt lenni, kitenni magunkat mások (bárki) tekintetének. Nem az adja a nyilvános szféra sajátosságát, ami történik benne – sok minden történik benne, nem csak felvilágosult-ésszerű vita; hanem a láthatóság vagy látványosság. A nyilvánosság tehát, mondhatni, nem az aktív honpolgárok teste, akik megvitatják egymással közös dolgaikat, akik összegyűlnek és tanácskoznak a közjóról. Ennél sokkal prózaibb és közhelyesebb entitás a nyilvánosság: egy közönség, egy csöndes nézősereg, melynek tagjai ugyanazzal a látványossággal szembesülnek. Ez, amiért is a nyilvános szféra többnyire nem egalitárius intézmény, a figyelem hierarchiáját teremti meg, áthidalhatatlan aszimmetriát a cselekvő kevesek és néző sokaság között. És minél fontosabb egy ügy, egy téma, egy esemény, annál nagyobb lesz ez az aszimmetria.
A nyilvános szféra nem a honpolgári dialógus területe, nem az a deliberatív tér, ahol az állampolgárok honpolgáriságukat gyakorolják. A nyilvános szféra valójában és egyszerűen a megjelenés tere. Központi eseménye nem a dialógus, melynek során valamit középre állítva párbeszédet folytatnak a honpolgárok, tanácskoznak, vitáznak, szabadon és egymással egyenlően erről a valamiről, azaz közös dolgaikról. A nyilvános dialógus önellentmondást tartalmazó fogalom. Mert abban a pillanatban, hogy van közönség, a dialógus elkerülhetetlenül látványossággá mutálódik. A nyilvános szféra központi eseménye a látvánnyá válás, a látványosság, ami alapvetően vizuális, aszimmetrikus és nem egalitárius. A nyilvános szféra, minthogy mindent, ami megjelenik benne, bárki számára láthatóvá és ebben az értelemben hozzáférhetővé teszi, nem tesz más, mint, hogy tárgyiasítja azt, ami megjelenik benne. Amiben oly sokan a jelenkori nyilvánosság elkorcsosulását látják – a részvétel hiánya, a látványosság uralma, a hiteltelenség és a tárgyiasítás –, az éppenséggel konstitutív a nyilvánosság természetét illetően. És amit oly sokan a nyilvánosságban keresnek vagy remélnek megtalálni – a kölcsönösség, a dialógus, a hitelesség –, az igazából csak a privát szféra bizalmas védőburkában valósulhat meg.
Ari Adut könyvének célja, az egyik, hogy reális képet fessen a nyilvános szféráról, annak szenzoriális – kivált vizuális – elemére fókuszálva. Nem valamiféle hátsó szándék vezérli tehát, nem is az ízzé-porrá zúzás vágya és élvezete vagy a teremtő rombolás akarata, csupán úgy szeretné a nyilvánosságot elénk tárni, ahogy az van, ahogyan az utcán és médiában létezik. Amit mond, az a nyilvánosságban való létezés eleven tapasztalatán alapul, azt juttatja kifejezésre; tapasztalati anyagául rendkívüli és szokásos nyilvános események-történések szolgálnak.
Mármost ami az eseményeket a nyilvános szférában potenciálisan következményekkel járóvá teszi, az Ari Adut szerint az, hogy publicitást kaphatnak. Ez, vagyis a láthatóság legmagasabb foka, ellentétben a közkeletű elképzeléssel, nem az információ elterjedése mértékének függvénye; nem is az, mint sok filozófus és közgazdász gondolja, ami közös tudást produkál. A publicitás egy nézőkből álló csoport valamire fókuszált figyelme, melynek tagjai úgy gondolják vagy tudják, hogy mások/többiek is ugyanazt a dolgot nézik. Ari Adut könyvének nagy része a publicitás végzetes hatásairól szól, melyet az információra, emberekre, politikára, jogra és moralitásra gyakorol.
Ari Adut könyvének másik célja, hogy megragadja a politika és nyilvános szféra kapcsolatát. A nyilvánosság a politikai szereplőkre nem egyszerűen kényszert gyakorol, nem egyszerűen korlátozza-ellenőrzi őket, mert a politikai szereplők ki is aknázzák a nyilvánosságot: szabályozzák, irányítják, ellenőrzik, átalakítják. Mindenekelőtt a magán és a nyilvános szférát elválasztó határt, mégpedig azzal, hogy meghatározzák, mi jelenthet meg a nyilvános terekben, különösen a nagyfokú publicitással bírókon. A cenzúra – a tartalomszabályozás, tartalomszűrés a nyilvános szférában – valójában integráns része minden kormányzásnak és politikának; politikai szereplők folyamatosan törekednek arra, hogy korlátozzák-ellenőrizzék, mivel foglalkozzanak, mire irányuljon a figyelem társadalomban, mi legyen a közfigyelem középpontjában. A cenzúra logikája elválaszthatatlan a publicitás logikájától.
A láthatóságot gyakran azonosítják a megfigyeléssel/felügyelettel (surveillance). A jelenség, a fentről lefelé irányuló, gyakran titkos megfigyelés azonban különbözik a nyilvánosságot jellemző láthatóságtól; igaz, hogy a nyilvános szférában zajlik a megfigyelés jó része, de ennek megvan a maga sajátos logikája. Közkeletű elgondolás szerint a felülről jövő megfigyelés rossz, a felüllévők megfigyelése-felügyelete, átláthatósága a nyilvánosság által, valamint az átlátható, nyilvános honpolgári részvétel ellenben jó. Ám a horizontális és alulról felfelé irányuló vertikális megfigyelés messze van attól, hogy mindig és feltétlenül jó hatása legyen a társadalomra, politikára, jogra és moralitásra. Ari Adut könyvének egy része a lehetséges káros hatásokról szól.
Sokan dicsőítik ugyan a politikában aktívan részt vevő honpolgárt, és becsmérlik a nézőt, szemlélőt. A nézőség/szemlélőség azonban a nyilvános élet lényege. És van felszabadító hatása is: kiszabadít minket a magászféra fogságából, és lehetővé tesz egyfajta esztétikai világhoz viszonyulást. Ez a viszonyulás nem alacsonyabb rendű, alábbvaló a honpolgári részvételnél; ez a városi tapasztalat lényegi eleme éppúgy, mint a kultúrának általában.